Vajon mit lehet írni egy tíz kilométeres versenyről, ahol 2012 óta nem volt ilyen rossz az időm? Magyarázhatom a bizonyítványom...
Napok óta ezen gondolkodom. Mondanám, hogy az okokat keresem, de leginkább kifogások jutnak eszembe, ha az idei Budapesti futófesztiválálra, azaz a NATO futásra gondolok.
Ugye 2011-ben, amikor az egészet abba akartam hagy az őszi BSI félmaraton után, ez a verseny volt az, ami visszaadta az önbizalmamat. Aztán sokáig erősítette, hiszen az elmúlt öt évben, ha rendesen felkészültem, ha nem ez bizony akkor is megvolt negyvenöt percen belül.
Még akkor is, ha itt, a rajt helyszínét, a Vérmezőt leszámítva semmi sem állandó. Holt a rajt időpontja, hol az útvonal változik… talán 2011-et és ’12-et leszámítva semmi sem volt úgy, ahogy az előző évben.
Idén… nos az idén a rajt időpontja visszaállt a kezdetekbeni déli időpontra. Talán azért, mert szeptember végéről, lényegében október végére került át a verseny, és ugye olyankor már hidegebb van… elvileg. Gyakorlatilag a vénasszonyok nyara ezen a hétvégén megkettőzött erővel támadt.
Én meg hirtelen túl óvatos lettem.
Alapvetően hülyeségnek tartom a „fejben dől el” dumát, de ez nálam bizony mentálisan elbukott verseny lett.
Nézzük a hibáimat:
Nem néztem meg rendesen a kiírást. Így reggeli után jöttem rá, hogy nem tizenegykor, hanem délben lesz a rajt…
A rajtban már attól féltem, hogy eléhezem menet közben.
A plusz egy óra miatt eltököltem otthon az időt, ezért későn értem a rajtba. Arról nem is beszélve, hogy a két évvel ezelőtti ruhatár hűlt helyéhez mentem először. Ennek kapkodás lett a vége. Nem igazán voltam ráhangolódva a futásra…
Az évszakhoz képest meleg volt. Sőt nagyon meleg, talán még a melegrekord is dőlt aznap. Szóval megint csak féltem, hogy a meleg visszaüt a futásban. Volt már ilyen...
A rajtnál beragadtam, aztán végre tudtam tempót futni, de az alagút után az ugrott be, hogy ha ezt a tempót tartom, akkor lehet, hogy a gyomrom mondja be az unalmast a hirtelen meleg miatt.
A rakparton attól féltem, hogy a szembeszél, túl sok energiát vesz el… Ráadásul a féltáv környékén láttam egy futót, aki szemmel láthatóan azt sem tudta, hogy merre van előre… Nem akartam így járni.
…és bár a térdem igazából (azaz érzésem szerint) rendbe jött a Pálos óta, mégis attól tartottam, hogy mégsem…
Persze mindehhez még hozzá jött, hogy október eddig a hosszabb futásokról szólt a Pirosra felkészülés jegyében, most meg tempózni kellett volna, és az agyam lázadt, hogy nem ezt beszéltük meg.
Szóval a lábam ugyan ott futott, de az agyam valahol a hegyek között járt… talán a Börzsönyben, talán a Pilisben, talán a Budaiban…
Az eredményt megmutatta az óra. Öt év után először negyvenöt percen kívül. 45:07…
Ha valaki netalántán azzal jönne, hogy de csak hét másodperc. Arra, azt mondom, hogy tudom… meg, hogy igaz… de azt is tudom, hogy bármennyire nem vagyok csúcsformában, ebben a futásban benne maradt legalább két perc, mert fejben talán avart, vagy kavicsokat rugdostam valahol.
A célban… nos a gyomrom nem fájt, nem éheztem el, sőt még simán tudtam volna tovább futni.
That’s all volk… ezt én baltáztam el.
