A vis maior az ért jó, mert felment a felelősség alól. Az, hogy a terepen belefutsz néhány megvadult lódarázsba (vespa cabro) pont elég a visszaforduláshoz. Pláne, ha megcsíp, és valami iszonytatóan fáj…
Ha ilyen előzmény után kiszállsz a teljesítménytúrából, azaz feladod az nem a szervező hibája. Ebben, azt hiszem, mindenki egyetért. Mint ahogy abban is, hogy nem hasonló helyzetekkel kéne tesztelni a túraszervezők rátermettségét.
Nomármost történt, hogy szeptember első vasárnapján győzött az igazságérzet, és elindultunk egy olyan túrára, aminek a szervezőjéről mindenki [na jó, ez így túlzás, hiszen nem mindenki, csak nem kevés résztvevő] azt tartja, hogy ha csigafutamot rendezne, mindenki jobban járna. Vagy valami ilyesmit... Ez meg ugye annyira végletes, hogy meg kellett nézni…
Amit továbbiakban írok, arról a két szer két kilométernyi tapasztalatról szól, ami ebből Jótékonysági teljesítménytúrából (rendező: Családsegítő Karitatív Egyesület) megadatott…
Kicsit esős reggel, itinerrel bóklászó emberek a Hűvösvölgyi út mindkét oldalán… Nem is értettük. Akkor. Még.
Nevezés. Itiner. Indulás.
Nincs itt kérem, semmi gond. – jelentettem ki majdnem, amikor jött a kérdés, hogy kinek higgyünk. Már, hogy a szöveges itinernek, vagy a térképnek?
Ötszáz méterre sem voltunk a rajttól!
Minden táv leírása úgy kezdődik, hogy
Túránkat az Országos Kéktúra útvonalán kezdjük meg. Az emlékparkból balra indulunk a Hűvösvölgyi úton és egy rövid szakasz után jobbra fordulva rátérünk a Glück Frigyes turistaútra.
Teljesen egyértelmű, leszámítva azt, hogy a Glück Frigyes turistaút balra van! Megbocsájtható lenne [nem igaz nem lenne!] ez az apró tévedés, ha ezen az útvonalon ez lenne a csapat első túrája, de NEM az! Így fordulhatott elő, hogy a tizenötös és húszas táv résztvevői elindultak az ellenkező irányba Hűvösvölgy felé…
Arról nem is beszélve, hogy az itiner csak szöveges leírást tartalmaz.
Kis - térkép kontra szöveg - értelmezési vita után elindultunk a térkép szerint, elvégre az Árpád kilátóig nem lehet gond, aztán majd gondolkodunk…
Aztán belefutottunk a darazsakba. erről a szervező nem tehet. Arról viszont igen, hogy ezután a megadott telefonszámok egyikén sem lehetett elérni őket, holott (az elkeveredést nem számítva) még elég sokan jöttek utánunk…
Nem volt térerő… vis maior, akár a darazsak. Vajon mi van azzal, aki ugyan nem tudja, hogy allergiás, de mégis? Vagy elesik, eltöri… akármi. Üzenetrögzítő… üzenetrögzítő…
El kell ismernem, hogy amikor azt kértem, hogy esetleg vigyenek le minket kórházhoz, egyből segítőkészek voltak… de akkor már a gyermekvasutasoktól kaptunk segítséget…
Még egy apróság.
Indulás. Név, pénz, itiner… jó utat!
Ketten kiszálltunk a túrából. És nem hiányoztunk.
A rendezőknek volt néhány nem fogadott hívása, amit eszükbe sem jutott visszahívni…
Emlékszem olyan túrára, ahol csak elfelejtették jelölni a beérkezésem és már hívtak a túra végén, hogy nincs-e bajom…
És ha erre gondolok, már nem is dühös vagyok a rendezőkre, csak szomorú a felelőtlenségük miatt… Nem tudom, hogy mikor adok nekik újabb esélyt, de az nem a közeljövőben lesz.
Csak azért nem beszélek le senkit a túráikról, mert mindig lesz olyan akinek kell a Budapest Kupa pecsét.
(kép forrás: topfoto.hu)
