Furcsa dolog ez a csúcsfutás. Harmadszor mentem vissza az elmúlt hétvégén, hogy legyőzzem a mumust, azaz visszavágjak a hegynek. Tulajdonképpen rosszul láttam. Nem, a heggyel kellett megküzdenem, hanem magammal. De megígértem magamnak.

Így utólag nem is értettem, hogy tavaly meg tavalyelőtt miért is sétáltam bele az utolsó három kilométerbe. Fizikailag tökéletesen fel voltam készülve. Rendszeresen futottam hosszabb és nagyobb szintemelkedésű távokat is. És mégis… Mátraháza, jobb kanyar… és vége. Jött valami érthetetlen, indokolatlan fal. Nem ment.

Soha sem az időmmel voltam elégedetlen, hanem azzal, hogy belegyalogoltam. Mert nekem odáig fel kell tudnom futni. Mert megegyeztem magammal, hogy a csúcskőnél csak akkor fényképeztetem le magam, ha egyszer végig csinálom. Ha felfutok.

Jut eszembe, az azért felháborító pitiánerség, hogy az idén a kőfotóért külön fizetni kell. Most komolyan, csak én érzem úgy, hogy az, akarom mondani ez (hiszen megvettem, mert ez most kellett) az egy kisméretű kép nem fért volna bele a nevezési díjba?

Olyan szánalmas lehúzás… de tényleg.

Na mindegy!

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy az idén különben sem vagyok olyan formában, mint tavaly, ráadásul kánikulát ígért a meteo, és nekem azok a futások mennek jól, amiket le tudok saját zsíron. Ez egyébként érdekes, hogy a Kékesre felfelé eddig mindig meg kellett állnom frissíteni. ha jól emlékszem kétszer is a 11 kilométer alatt…

Na jó, elég a mellébeszélésből. Mátrafüred. Befutott a BSI busza, átöltöztem és vártam… vagy a rajtra, vagy a hőgutára. Úgy gondoltam, hogy elég nekem a második hullámmal indulni. Nem sietek… Aztán valahogy mégis az első hullám végére keveredtem. Néztem az előttem hömpölygő tömeget és kibírtam, nem akartam kitörni. Illetve dehogynem akartam… Nagyon nehéz egy valamivel hat perc feletti tempót tartani, úgy, hogy menekülni akarsz. Úgy a harmadik kilométerre már kaptam levegőt, aztán a hatodik után kicsit gyorsítottam a lejtőn. Éppen annyira, hogy a tempó a hatos alatt legyen. Fél perccel hamarabb értem Mátraházára, mint tavaly. Elkocogtam a frissítőasztalok mellett és vártam a falat hiszti rohamot.

Egy hetem volt rá, hogy belássam, az a fal nincs. Az csak hiszti. Pont olyan hiszti, mint amit az Ultrabalatonon a Varga pincészetnél műveltem. Lássuk be, a Kolosyról felszaladni a Hármashatár-hegyre az nagyjából ugyanez, azt meg már sokszor…

Így beálltam a tervezett 7’30” körüli tempóra és felkocogtam.

Mondhatni simán.

Az utolsó frissítőasztal felé közeledve átfutott a fejemen, hogy… de aztán ott sem.

Az utolsó nyolcszáz méternek a Kékesen az a jellemzője, hogy elkezd fájni a vádlim, viszont ez most kimaradt.

Valószínűleg a kompressziós szár segített. Vagy nem.

Mert mint tudjuk némely felszerelések sokszor nem indokoltak, de a placebo hatás működik. Mankót ad. Vagy tényleg használ… ki vagyok én, hogy ezt megítéljem. Alapvetően a szárat a negyvenes túrákhoz vettem. Most tényleg csak mankó volt. De ha ez kellett ahhoz, hogy majd egy perccel javítva a tavalyi időt 1:13:40 alatt felérjek, hogy legyen végre csúcskő fotó… öccázé’

Igen, meleg volt. Igen, sokan voltunk.

De ennyire kellemes és kényelmes futásom nemhogy a Kékesre, de úgy általában is ritkán jön össze.

Lehetne mondani, hogy felhőtlen boldogság…

…de ezzel a fizetős fotóval most belerondítottak.