Azt hiszem a legtöbb ember szívesebben áldoz a hobbijára, főleg, ha az egyben jótékony célt is szolgál. ...mondjuk nálam az is szempont, hogy nagyjából passzoljon az edzéstervembe.
Most éppen egy ilyen jótékony futóverseny lett az oka, hogy mégsem az Imre-Lőrinc lett az idei első futóverseny, amire beneveztem. A pesterzsébeti futókör rendezett egy hét kilométeres versenyt a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány támogatására.
Így a négynapos hétvége szombatján összegyűlt huszonegynéhány futó a Soroksári(Ráckevei)-Dunaág mellett, egy családias kis versenyre.
Azt nem mondom, hogy hazai pálya, de tulajdonképpen az alatt az egy év alatt, amíg Csepelen laktam jó néhányszor futottam itt, igaz én a Vízisport utca aszfaltját jobban szerettem, mint a Kis-Duna part túl szélesnek nem mondható ösvényét.
Vegyes pálya, azaz cca másfél kilométer földút, közben két kisebb terepakadály, majd bringaút és némi utca. A szintemelkedés elhanyagolható.
A rajt előtt még a teljes mezőny, és Frodó, a Baráthegyieket képviselő vakvezető kutyus összeálltunk egy csoportképre. …és rajt.
Mire készültem?
Nos itt is, akár csak az Imre-Lőrinc nyolc kilométerén a terv a 4’30”-as átlag tempó volt, persze igazából egy 4’20” körüli tempót vártam magamtól.
A rajt után éreztem, hogy nem lesz ez így jó mert igaz, hogy az első háromszáz méteren már a negyedik helyen álltam, és meg is tartottam a végéig, de túl gyorsan kezdtem.
Különösebb gond nélkül vettem a terep részt, megúsztam a csónakházak népét és a horgászokat is, a kerékpárúton lassítottam kicsit. Részben direkt, részben mert a hosszú egyeneseken én úgy érzem, hogy száguldok, de valahogy mindig megcsalnak az érzékeim és lassabb vagyok, mint érzem.
Beértünk Soroksárra, kis flikk-flakk a házak között és a következő kerékpárút elején a visszafordító.
Nem tudom szavakba önteni [jó ott helyben egy szóban sikerült összefoglalnom] a véleményem, arról a kedves apukáról, aki pont beterelte elém a csemetéit a visszafordítóba, gondolom azon a max öt másodpercen múlott az életük… vagy valami kiscicáé. Az, hogy meg kellett állnom, az kizökkentett a ritmusból. Nem mintha ezen sok múlott volna, az előttem futó majd háromszáz méteres előnyét nem tudtam volna behozni, de a ritmus vesztés és a visszaállás – akkor úgy éreztem – hogy veszélyezteti a célidőmet.
A visszaút mondhatni nem is volt érdekes. Leszámítva, hogy az ötödik kilométer magasságában éreztem, hogy kezd savasodni a combom, ami itt már nem számított, de Imrén lassabban kell kezdenem. Már, ha oda tudok figyelni, mert, ha elkap a gépszíj…
Át a kis gyaloghídon… azt nem is mondtam, hogy ez volt az útvonal egyetlen hibája. A gyaloghíd, ami a szennyvíztisztító kivezetője felett folyik. Futva, versenyen, ez a korlát nélküli, kétlépésnyi, kanyarban levő alkotmány… kicsit veszélyes. De csak verseny esetén. Mindegy. Senki sem esett le róla.
Vissza a parton. Mondhatni eseménytelenül, mert hol esemény az, ha egy készség centikre húz el tőled? Esemény az, ha beléd akad, vagy a pecás… ehh, hagyjuk.
Negyedikként befutottam 28:37-es idővel, ami bőven jobb, mint amire számítottam.
Ez így pont jól esett.
Kellemes családias verseny, pont jó volt, hogy felmérjem magam az Imre-Lőrincre, és hogy támogassuk a Baráthegyi kutyaiskolát.
Köszönet érte a Pesterzsébeti futóklubnak.
cipő: Asics Gel GT-2000
óra: Garmin FR 220
ps. : a csoport és a befutó képért köszönet Farkas Gyulának.
