A Kékesen kicsit betelt a pohár. Mondhatnám úgy is, hogy elegem lett. Mármint a futásból.
Három hétig a testmozgás fűnyírásra és cseresznyeszedésre korlátozódott. Lustultam, na! Meg gyógyultak a vízhólyagok. Mert abból bizony begyűjtöttem néhányt.
Az első héten azon gondolkodtam, hogy kár volt pénzt kiadni az Omnira, mert úgy sem fogok többet egy decimétert sem futni. Még villamos, vagy busz után sem. Még akkor sem, ha kergetnek.
Egy hét múlva a közlekedési eszközök kergetését még mindig elfogadhatatlan elfoglaltságnak tartottam. Ráadásul tombolt a kánikula. Ilyenkor az ember gyereke nem futni megy, hanem strandra. Csak ne láttam volna minden nap egy-két futót a ház előtt… Na, de hősiesen ellenálltam a kis sertésnek, és maradtam a fenekemen.
Aztán jött a harmadik hét és már csak bokros (na jó, fás, és füves) teendőim tudtak csak távol tartani a futástól. Beláttam, ezt a csatát elvesztettem. Ráadásul ekkorra a vízhólyagok is begyógyultak. Mondanám, hogy felszívódtak, de mivel akadt olyan, amelyik kidurrant…
Így a negyedik héten újra jöttek a kilométerek, elvégre szeptemberre ígértem magamnak egy félmaratont.
Gondoltam én naiv szolid tízesekkel kezdek. Nem mondom, első nekifutásra olyan 5’32”-es átlagtempó jött össze. Belefér. Két nappal később viszont hét és fél kilométernél feladtam. Egyszerűen nem bírtam a meleget.
Jól van – mondok magamnak – ami nem megy, azt ne erőltessük, folytatom a pihenőt. De a hét végén, Lellén belefutottam [Nem jó! Nem én futottam.] láttam az ultrabalatonosokat és rájöttem, hogy ezt bizony csinálni kell. Elvégre, ha ők százhúsz kétszáztizenkét [kimondani is sok, talán ezért is írtam el] kilométert lefutnak, akkor az én tízesem nem egy olyan vészes dolog.
Hát hétfőn újra felvettem a cipőt.
Táv: 10,65 km
Idő: 0:57:36
Tempó: 5’24”
Nem mondom, hogy jó, de szeptemberre jó lesz.
