Annyian gratuláltak az első félmaratonomhoz, hogy kezdem azt hinni, hogy nem a háromezer-párszázvalahanyadik lettem, hanem meg is nyertem a 26. Nike Budapest félmaratont.
Na jó, nem hiszem, de tényleg úgy érzem.
Pedig az előzetes reményekhez képest igencsak rosszul sikerült ez a huszonegy kilométer, aminek lehet a meleg is az oka, meg más is. Mondjuk az, hogy voltam átkozva. Ez persze egy másik történet lenne, de ha tényleg azért sikerült rosszabbul, mint terveztem, akkor azért arról is kell beszélni.
Kezdődött azzal, hogy vasárnap túl korán ébredtem, és a hirtelen támadt sok időnek mindig időzavar lesz a vége. Éppen csak a kollektív bemelegítésre értem a ligetbe. Lemaradtam az Edzésonlineosok közös fotózásáról…
Gyors - és rövid - melegítés után már rajtoltatták is a mezőnyt. Jó annak kicsi volt az esélye, hogy az ember lemarad a rajtról, főként, ha a rajtvonalon uszkve hatezren haladnak át előtte.
Az eredeti terv az volt, hogy… na jó, az utolsó terv az volt hogy a négy szakaszra osztva, a szakaszokat 29-28-28-31 perc alatt teljesítem. Két dologgal nem számoltam. Illetve az egyikkel számoltam, ezért is álltam a két óra tizenöt perces iramfutók mögé. Amivel számoltam, az a meleg. Sejtettem, hogy kicsi az esélye a két órán belüli célba érésre, de azért bíztam magamban.
A másik, amivel nem igazán számoltam, hogy ekkora tömegben hátulról indulni a lassabbak kerülgetését jelenti. Ez meg lassít. Már, ha jobbára te kerülgetsz, és nem téged kerülgetnek.
Az első öt kilométer még így is terv szerint sikerült. Az egyetlen baj az volt, hogy a pulzusom csak nem bírt magával és már a szakasz végén 155 bpm körül járt.
És jött a rakpart. Meg a tűző nap… Mondjuk a verseny előtt bő egy liter folyadékot ittam, így annyira nem ütött szíven, hogy a rakparti frissítő ponton addigra elfogyott a víz. A következőn szereztem egy félliteres poweradet az kitartott pár kilométeren keresztül. A nagyobb baj a dioptriás sportszemüveg, mert a clipes megoldás miatt célszerűbb volt kerülni a vízspriccelőket, pedig a hűtés nagyon kellett volna.
Tíz kilométernél, már két perc hátrányban voltam a tervekhez képest. És még mindig rakpart és még mindig hőség.
Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy az átokról meséljek.
Szombat délkörül, a tomboló hőségben csengettek. Kimegyek. A kapu előtt egy cigányasszony, hogy gyönyörű ágyneműje, meg konyharuhái vannak óccsóé’. Na most rólam tudható, hogy nem kedvelem a házalókat, legyen a portékájuk akár textil, akár hit. Főleg amióta egy köszörűsnek sikerült annyiért éleznie a késeket, hogy annyiért már gyémántot szoktak csiszolni. Szóval adná a nő a textilt óccsóé, én mondok, hogy kösz nem, mire ő, hogy kűdeném ki az asszonkát… Mondtam, hogy azt ne várja, mert akkor könnyen hőgutát kap. Erre morgott valamit a hőgutáról, amit nem értettem. Na, az lehetett az átok.
És még mindig rakpart, és hőség. Meg a tizenöt kilométer, immár öt perc hátránnyal. A pulzusom meg százhatvan felett. És gyorsítani kéne… Már a tervek szerint, és akkor kevesebbet vagyok a napon. Meg lassítani a pulzusom szerint. Ez amolyan a hőgutának, vagy a szívrohamnak nagyobb az esélye szindróma.
Mondok magamnak, hogy most jött el az energiazselé ideje. Csak futás közben nem bírtam kibontani. Megálltam. [hiba1] Kibontottam. Lenyomtam. A meleg eper-banán kombótól hányingerem lett. [hiba2]
Tizennyolc kilométernél ismét előttem voltak a 2:15-ös iramfutók, de már nem érdekelt, csak az, hogy érjek be. Úgy egyáltalán. Túl voltam néhány belesétáláson.
Aztán a tizenkilencedik kilométeren, és a második órán túljutva jött a vég szele. Megszédültem.
Aztán valami utolsó utáni tartalékkal és 175 bpm-es pulzussal beértem.
Hurrá megvan. Elsőnek nem is olyan rossz.
És pont a megfelelő helyről rajtoltam.
A történetnek még nincs vége. Úgy egy órával a célba érés után, már majdnem otthon… izzadás, hányinger, és valaki túlexponálta a világot. Magyarul valami enyhe napszúrást, vagy hőgutát sikerült bekapnom. Mondtam, hogy az az átok az oka mindennek.
És akkor a verseny számokban:
Táv: 21,1 km
Idő: 02:16:01
Tempó: 6’26”
Átlag pulzus: 162 bpm
Maximum pulzus: 175 bpm
