Kenegetek, ragasztgatok… elvégre pihenő idő van. Nem nekem, csak a futócipőnek.

Persze kezdhetném azzal is, hogy tudtam én. Már azt, hogy elcseszem az időt, aztán meg kapkodás lesz belőle, ami nem sokat segít. De úgy döntöttem, hogy Óbudára fogom, hátha akkor nem lesz lelkiismeret furdalásom.

Mert ugye, ha nem megyek 22-én Óbudára, akkor…

Akik többé-kevésbé ismernek, azok már tudják, hogy nekem a futás eredetileg keresztedzés lett volna, meg állóképesség javítás a görkorcsolya mellé. Aztán szép csendben mondhatni sunyi módon a futócipő kiszorította a korcsolyacipőt. Szerintem még meg is rugdosta volna, ha egy helységben tartanám őket… sőt lehet, hogy így is megtette.

2009 őszén mindössze azért kezdtem el futni, hogy bírjam a következő tavaszi Tour de Tisza-tó 57 kilométerét görkorcsolyával. Olyan lehetetlen távnak tűnt. Nem bonyolítom túl a dolgot, tavasszal márciustól rendszeresen koriztam, és sikerült. Meg volt a meg tudom csinálni érzés, így tavaly már csak áprilisban kezdtem használni a járógépet, mert előtte nagyon Vivicittát akartam futni egy órán belül… Az is sikerült, de a Tisza-tó, az lassabban ment. Na, mondok magamnak, majd 2012-ben…

Nos, az idén még úgy gondoltam, hogy az óbudai félmaraton belefér… [Megjegyzem, bűn lett volna kihagyni, már csak a DK Team miatt is!] De! Előbb kezdek el korizni, mint tavaly. Aztán úgy járt a korcsolyacipő, mint a halál, amikor az öregasszonyért ment. Minden nap azt mondtam neki, hogy majd holnap. Egészen a tizenhetedik hétig.

És eltelt a hétfő, a kedd, a szerda… és még egy métert sem gurultam, pedig akkor már csak tíz nap volt a versenyig. Csütörtökön elővettem a régi korcsolyát, mondván, hogy azon kisebbek a kerekek, és nekiindultam a patakparti kerékpárútnak, hogy egy kis átmozgatás után rendes gyerek leszek és megyek a stadionhoz.

Nem volt rossz. Már magamhoz képest. Még a szokásos vízhólyagok is elmaradtak. Bár gyanús vörös foltok már voltak a lábamon. Ezt legközelebb már ragasztgatni kéne. A problémás helyek bejelölésére húsz kilométer elég volt.

A patakpart és a stadion között a legnagyobb különbség a forgalom. A stadion körül minimális. Az egy kilométeres körön, jó úton, egyenletes tempóval lehet haladni. A patakpart meg olyan, mint a vurstli. Minden van. Kutyások, kisgyerekesek, bringások, futók, babakocsisok, sétálók… és persze néhány görkoris. Ráadásul még két forgalmas keresztút is jut arra a bő három és fél kilométerre. Szóval gyorsít, lassít, gyorsít, megáll… mindez kisebb szélcsatornában. Csak, hogy szokjam a szembeszelet. Mert a szél mindig szembe fúj. Még akkor is, ha nem!

Pénteken győzött a lustaság. Némi leukoplast (biztos, ami bizonytalan) és megint patakpart. Gyerek és eb kerülgetés… meg valami éles fájdalom húsz kilométernél a jobb lábamban, ami utána égő érzésre váltott. Pontosabban úgy mondanám, hogy a nagylábujji lábközépcsont felett futó ínszalag (vagy miabánat) kezdett el fájni. Még tíz kilométerig szenvedtem vele… lüktetett, égett, és amikor levettem a cipőt alig bírtam lépni. Ez így nagyon nem jó… két nap pihenés, meg rozmaringkrém. És persze meg jelentek az első vízhólyagok is. Mi lett volna, ha nem ragasztgatok?

Tehát a hétvége, legalábbis a szombat vasárnap a pihenésé. Bicebóca, azaz én ás, ültet, darabol [na jó aprít, de az nem hangzik jól a felsorolásban], sarabol. A háta leég a kánikulában... [Jut eszembe, egyszer majd írni kéne arról, hogy szerintem miért nincs, illetve, hogy mikor van helye a kerti munkának az edzésnaplóban.]

És vasárnap estére nem tudja eldönteni, hogy mi fáj jobban a korizástól elgyötört far és lovaglóizma, vagy a leégett háta. És már csak egy hét van a Tisza-tóig…

Legközelebb onnan.

Vagy inkább arról.