Bringaút a Rákos-patak mentén Meg kell mondanom ez olyan, mint egy népmese... Pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Én ugye a XVII. kerületi 3,7 kilométeren futok rendszeresen. Néha kimegyek Pécelig, néha kőbányáig, de esős időben csúszkálós, szenvedős... Az a 44…

Igen, véget ért az egy hét pihenő, és most fedeztem fel, hogy a sparos örömködés közben majdnem elsikkadt egy heti összefoglalás a negyvenedik hétről.

Valahol ott hagytam abba, hogy vízhólyagos, zúzódásos, fáj, meg pihentetni és kenegetni kell a lábam, pedig akkor már csak egy hét volt hátra az 57 kilométernyi görkorcsolyázásig. És mindössze kétszer gurultam ehhez az állapothoz. Na de előbb egy kis kitérő. Ez volt abból…

Kenegetek, ragasztgatok… elvégre pihenő idő van. Nem nekem, csak a futócipőnek. Persze kezdhetném azzal is, hogy tudtam én. Már azt, hogy elcseszem az időt, aztán meg kapkodás lesz belőle, ami nem sokat segít. De úgy döntöttem, hogy Óbudára fogom, hátha akkor nem lesz…

Ha valaki a múlt héten iszonyatos csikorgást hallott a Rákos-patak környékén, akkor nem kell megijedni. Semmi különös nem történt, csak én húztam be a féket. Egy kicsit. Sok volt az előző két héten a heti hatvan kilométer. Mert az addig rendben volna, hogy az erre az évre…

Kicsit nehezen megy a gépelés. Akkorát estem, mint az ólajtó. Nem, nem a jégen, ott megúsztam, de ez már nem a hetedik hét története. A hetedik hét 61,72 kilométere körülbelül arról szólt, hogy jobbára kínlódtam, mint néger a jégen. Persze mindez az én hülyeségem…

Behavazott Rákospatak. Négyszer két óra hólapátolás után, valahogy nem volt kedvem a hétvégén futni. De azért megnéztem, hogy mégis miről maradtam le... Most úgy érzem kár volt kihagyni.

Ha nagyképűen akarnám kezdeni ezt a bejegyzést, akkor azt írnám, hogy „Ma voltam eddig az idén a leggyorsabb.” Attól függetlenül, hogy a fenti mondat igaz, azért még én is belátom, hogy orbitális baromság. De olyan jól esik leírni, és ki tudja, hogy mikor írhatom ezt le…