Szóval az van, hogy két hét kihagyás/pihenés után ismét 75 kilósan vágtam neki a futásnak. Ok, hogy január óta nem sikerült hízni egy dekát sem, de legalább az visszajött, amit eddig elherdáltam.

És itt volt ez a huszonhatodik hét, amikor is szembesültem azzal, hogy bakker!, a nagy pihenésben nem beneveztem magam egy hortobágyi fémaratonra. Ha van verseny, amit – már ha a józan eszemre hallgatok – kerülnöm kéne, az pont a Délibáb. Futva nem bírom a meleget. Illetve ezek szerint nem csak futva, mert erre benevezéses pillanatnyi elmezavarra, csak a hőguta lehet magyarázat.

Persze azon a múlt heti hétfőn ki gondolt a hőgutára. Kellemes 23 fokban vágtam neki a tizenhat kilométeremnek és igazából gond nélkül futottam öt percen belüli átlagtempóval. Annyira nagy lett az arcom magamtól, hogy majdnem nekiálltam egy UltraBalaton csapatot keresni… már olyat, ahol hirtelen létszámgond merült fel.

Na, erről azért gyorsan lebeszéltem magam, amiért most titokban veregetem is a vállam, mert ugye nálamnál tapasztaltabb és jobb futók is megérezték az időjárásfelelős pofáncsapó kezét a hétvégén.

Kedden egy kis ároktisztítás az előző hétvégi zuhé, vagy az útépítők trehányságának köszönhetően. Ha ilyen rendszeresen kell az a qrva árkot takarítani, isten bizony keresztedzést fogok csinálni a lapát tolásból (sic!).

Szerdán résztáv. A hő kissé, a pulzusom sokkal inkább… a hangulatom egyáltalán nem emelkedett. Be tudtam a kihagyásnak. Így azért megnyugtatóbb. Valahogy nehéz volt a lábam. Nem, nem fájt semmi, csak – tényleg nem tudok rá jobb meghatározást, mint hogy – nehéz volt a lábam. Hogy ez mitől?

Valahogy úgy alakult, hogy mindennapra akadt valami… így csütörtökön a Suhanj! raktárában ideiglenes bútoripari átviteli technikusként debütáltam. Péter riogatott minket az elején hogy hű, meg ha, és az sem biztos hogy még aznap be tudjuk fejezni… oszt egyszercsak kész voltunk. Nem is ez a lényeg a dologban, hanem az, hogy csütörtökön már határozottan meleg volt.

…és jött a pénteki pofon. Immár hőségben nekivágtam a 22 kilométeres körömnek. [Nem félreérteni, ez nem egy óriás körme, hanem a táv, amit futni szoktam a Rákos-patak partján!] Az a baj, hogy folyadékot cigölni lusta vagyok, menet közben frissíteni meg elfelejtek. Illetve félmaratoni távon nem is szeretek, mert akkor csak lelassulok. Pedig a döglet időben kell. Nagyon. Az úgy van, hogy az útvonalban valahol 11 és 21 kilométernél van kút. [Nem ez. Ilyen. Ezt a képet a Pécsi Újságtól kölcsönöztem] Ottan lehet inni. Futottam. Meleg volt, de tizenegynél még simán ötperces tempón belül voltam. Mit nekem meleg! Futottam tovább. Nagy ellenségem a tizennyolcadik kilométerkő. Olyankor van az, hogy rohamosan elkezdek lassulni. Általában. Most sem volt másképp, de nem is volt meglepetés. Az két kilométerrel arrébb volt. Megszédültem. Volt ugye két lehetőségem, vagy összeszorítom a fogam és lenyomok még egy kilométert a kútig, vagy elsétálok addig nem kockáztatva, hogy kiüt a meleg, meg a folyadékhiány. Pár lépés után az utóbbi mellett döntöttem, elvégre az edzés nem szól, nem szólhat a belehalásról. Tanulság a frissítéssel, mint problémával valamit kezdeni kell.

Vasárnap.

Na, vasárnap a tizenegyet megint elfelejtettem, illetve túlfutottam rajta, vagy közismert vaksiságom miatt nem vettem észre a kék kutat… így gyors kétszáz méteres kitérő és 12,75-nél ott a kút. Megálltam. Ittam. Lelocsoltam magam. …és nem volt kedvem elindulni. Nagy nehezen rávettem magam, de egyszerűen nem ment. A szenvedés határán még négy kilométert leküzdöttem, de ami nem megy…

Így belegondolva, az UB futói egyéniben, csapatban, meg a kísérők meg úgy mindenki, aki ott volt… nagyon nagy hősök. Lekalap.

Előre szólok azért Délibáb ügyben nincs akkora para. Még. Hétfőn – szintén harmincsok fokban – megtaláltam az ideális tempót és folyadék mennyiséget, így megállás nélkül legyürtem lefutottam a távot. De ezen a frissítés projekten még dolgozni kell, mert tudtommal a Hortobágyon annyi az árnyék, mint falun a villamos…