Tudom, tudom, amikor már mindenki a Spar lázban ég, akkor nem nagyon szórakoztatja a nagyérdeműt, hogy mi a brantot rohangáltam össze meg vissza még az ókorban, vagy legalábbis a harminckilencedik héten, amikor éppen tele volt futócipőm…
Tényleg hülyeségnek tűnik megírni az összefoglalót, amikor holnap ilyenkor már úton leszek a Városliget felé, hogy utána fussak egy kört a rakparton, de ugye kit mi nyugtat meg. Engem az, hogy valamelyest rend van ezen a blogon.
Ráadásul ez az elmúlt hét a NATO előtt arról szólt leginkább, hogy herótom van a futástól. Meg arról, hogy most akkor lesz-e csapat a Sparra, hogy stafétáljunk, vagy nem? És halkan megjegyeztem (többször), hogy abban a hangulatban vagyok, hogy nem kapok sírógörcsöt, ha egy többezres tömegfutást most ki kellene hagynom.
Mind e közben azért inkább szorgalmasan, mint lelkesen mentem futni, ami még hétfőn nem is látszott annyira, hiszen 4’50”-es átlaggal hoztam a szokásos tizenhat körüli távot.
Olyan furcsa ezt így leírni, hiszem nem is olyan rég még ezen a távon az öt perc alatti átlagtempóhoz 160 bpm feletti pulzust kellett produkálnom… Maradtam a 7+7+x szakaszolásnál és a hetedik kilométereket próbáltam megnyomni. Hétfőn még ment.
Aztán – szinte az Utolsó Pillanatra – kiderült, hogy biztosan lesz csapat.
Én meg egyre kevesebb lelkesedéssel futottam.
Nem volt verseny előtti hangulatom, pedig ugye azzal zárt a hét, így a szerdai rápihenés, vagy legalább könnyű futás, maradt a szokásos(nál kicsit hosszabb). Hátha…
Hát nem! Különben sem viselem jól a hirtelen hőmérséklet változást, ez meg volt vagy tíz fok másfél óra alatt. Meg a meleget sem viselem jól… Meg a hideget… Meg a párát… Meg a…
Lehet, hogy azt viselném a legnehezebben, ha nem lenne min morogni. Mégiscsak fociznom kéne futás helyett. Ott nem csak az időjárást és a pályát lehet szidni, hanem a bírót, az ellenfelet, a csapattársakat, az edzőt, a közönséget, hogy a labdáról ne feledkezzek meg. Igen, azt hiszem, a focival jobban járnék… csak a fránya futás ne lenne közben.
Szóval futottam. A hétfői 4’50” helyett immár 4’53” volt az átlagtempó és tudtam én, hogy lesz ez még ennél rosszabb is. Nem mondom, hogy itt már leszartam a hétvégére tervezett időt meg mindent, de valami hasonló volt.
Megpróbáltam kiírni magamból a feszültséget. Nem sikerült.
Viszont megint kérdéses lett a Spar. Mit mondjak? Az már volt, hogy nem kapok sírógörcsöt, ha mégsem…
Hát futottam pénteken is, amolyan minden mindegy alapon, mondván ez már nem oszt és nem szoroz vasárnapra. Még az öt percen belül sem sikerült maradnom. Az már milyen, hogy lejtőn is csak felülről karcoltam a 4’30”-as tempót. Nem is értem, hogy délután miért mentem el a rajtszámért. De elmentem. …és amikor már a kezemben volt, akkor döbbentem rá, hogy van futókarma. Érezni kezdtem az erőt, meg azt, hogy nekem vasárnap futnom kell a Vérmezőtől, és jobbat fogok futni, mint tavaly.
Most hasonlóan érzem magam, mint péntek délelőtt.
De már várom, hogy mi lesz holnap, amikor magambara szúrom a rajtszámot.
