Ezen a hétvégén úgy indultam el a túrára, hogy nem tudtam, hova megyek. Húsz kilométernyi meglepetés várt rám… azért útközben csak kisakkoztam az útvonalból, hogy, bizony, a Zselic lehet a cél.
Rengeteg olyan hely van Magyarországon, ahol még nem jártam. Meg olyan is, ahol annyira régen voltam, hogy az tulajdonképpen egyenértékű azzal, mintha ott sem lettem volna. Az ilyen helyek egyike a Zselic. Valamikor 1982-ben vagy 1983-ban jártam ott, egy vándortáborban. Hja, akkor még virágzott az úttörőmozgalom, én meg lelkes ifivezető voltam, és szerintem ez volt az első vándortáborom, a Somogy-Zselic. Mondjuk sok mindenre nem emlékszem, de mintha Töröcske lett volna az elő állomás a második meg Bánya… Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azóta ez a tájegység kimaradt, Így aztán különösen örültem a meglepetésnek, főleg, amikor másnap kiderült, hogy a Zselici Gyalogtúra közép távja (20,46 km, 463 m szintemelkedés) érinti a Töröcskei tavat. Elmerengtem, hogy hátha megismerem az egykori táborhelyet. Mondjuk ennek így majd negyven év távlatából kicsi volt az esélye. De akkor is…
Reggel Kaposvárról irány Zselickislak, nevezés… [Ha most pontoznám a túrát, akkor itt azért pontot vonnék le, mert a rendező, Zöldpont Életmódklub nem kért túra alatti elérhetőséget.]
Aztán neki is vágtunk a ködös reggelnek.
Én szeretem ezeket az őszi ködöket kivéve, akkor, ha a túra egy-egy pontja fantasztikus kilátással kecsegtet, mert olyan inkább azt nézném nem a tejfehér tájat, de a Zselicnek az az előnye, hogy nem a nagyszerű kilátás az erőssége. Szóval kaptattunk fel a Öreg-hegyre a pincék között és ilyenkor az ember elmélázik, hogy milyen jó is lenne álmos szombat reggeleken itt ébredni bármelyik évszakban, kiülni a ház elé egy bögre forró kávéval, élvezni a csendet… persze szigorúan csak akkor, ha a ház körüli munkákat valaki más végzi el… No igen, nem vagyok az a kapirgálós fajta.
Kapásból kaptunk egy önjelölt túratársat, valahonnan tiplizett a kutyus, és nagyon örült nekünk, de mire megörökíthettem volna, úgy döntött, hogy neki lassú a tempónk, és becsatlakozott egy futóhoz.
Baktattunk tovább, közben néhányan még megelőztek minket, fel a Kecske-hátra (a Kecske-hát/hegy úgy látszik olyan gyakori, mint a Csacsi-rét…) elértük az első ellenőrző pontot. Váltottunk a kék sáv jelzésre és irány a Gesztenyés-forrás, ahol találkoztunk hűtlen utitásunkkal, akik a futót is lecserélte egy kutyás túrázóra. Remélem simán visszabaktatott vele Zselickislakra.
Az őszi erdő szép, de igazából nincs az a látványos hú meg ha érzés, csak jó benne lenni.
Közben a nap is kisütött a köd is felszállt… A forráshoz bevezető úton nem csak a turistajelzés, hanem szalagozás is segített… aztán pont a szalagozás okozott gondot.
Ezen a ponton nem volt pontőr.
Az igazolás lyukasztóval történt, és utána az itiner szerint vissza kellett (volna menni) a forrás jelzés kezdetéhez, de… A túlparton folytatódott a szalagozás. Na most merre? Az ember az gondolja, hogy a rendező nem hülye, nem véletlenül rak ki szalagot, de az itiner erről egy büdös szót sem írt. Helyismeretünk nem lévén először a szalagozást kezdtük követni, de olyan száz-százötven méter után inkább visszafordultunk… Rövid kacskaringó után kiderült, hogy a szalagozás pár száz méternyi rövidítés az útvonalban. De ezt helyismeret nélkül honnan tudja az ember, ha az itinerben nincs egy szó se róla?
Mindegy. Irányba álltunk és kaptattunk felfelé a kék sávon, majd a kék kereszten.
Tavasszal, gondolom, virágok ezrei pompáznak erre, de az őszi erdő maximum színes bogyókkal no meg gombákkal örvendezteti meg a látogatót, a lehullott levelek sárgáján és barnáján túl.
Jut eszembe, gomba.
Még talán a (ha jól nézem az itinert) Herceg-dombra kaptatva láttam meg egy világító tölcsérgomba telepet, amit azért megnéztem volna este is, hogy mennyire enyhén lumineszkál (Nem! Nem foszforeszkál, ahogy azt a wikipédia írja. Lumineszkál.) Egyébként ez volt az év gombája 2017-ben. Szép, de mérgező.
Mondanám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, de itt bizony kezdődött a dagonya, ami Töröcske aszfaltját leszámítva, nagyjából a víztározóig kitartott.
Ilyen kor kéne azt írni, hogy slutty, meg cupp… vagy valami hasonlót.
Egyébként Töröcskére beérve már szabadulni kellett a pulóvertól, mert ezerrel sütött a nap.
Közvetlenül a tó előtt volt egy kis bizonytalanság, ahol jól lett volna némi szalagos rásegítés, de úgy végképp nem volt vészes, hogy találkoztunk a túrát jól ismerőkkel, akik rutinból vezettek át a susnyáson. Igaz, egy negyvenkettedik rendezésű túrán ez azért nem meglepő.
Végre eljutottunk a tóhoz…
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem, nem volt deja vu. Nem ilyen tájra emlékeztem.
Egész addig, amíg ki nem értünk a negyedik ellenőrző ponthoz, a Vackor tanyához… ott azért kicsúszott a számon egy baszki, meg, hogy biztos, hogy valahol itt volt, amikor a tábortűz mellé húzott hálózsákban aludtam.
Tényleg ez volt az egykori vándortábor állomás, ezt a kürtőskalácsot árusító hölgy mondta. Nosztalgia on. Bevallom, hogy szívesen vándortáboroztatnék manapság is. Na nem a vadasparki Vackor tábor helyett, hanem mellette.
Volt még hátra egy dombos három kilométer, ami érinti a Négy testvér-forrást. Itt azért kicsit vakartam a fejem, hogy valaha itt jártam (könnyen lehet, hiszen két napot voltunk Töröcskén) vagy valahol máshol is van ilyen…
Aztán visszasétáltunk Zselickislakra a célba.
Mindez, így kényelmesen gyalogolva meg is volt 5:11:19 alatt.
Egyébként, csak szólok, hogy aki azt gondolná, hogy futva sokkal fárasztóbb, annak hagy mondjam el, hogy nem. Csak másképp. Ami ott erőnlétileg megterhelőbbnek tűnik, azt gyalogolva kompenzálja az idő. Akár hogy nézem öt órán keresztül mozgásban lenni vagy olyan fárasztó, mint három óra lefutni a távot, maximum máshol jelentkezik a végén az izomláz.
A célban némi tea és zsíros kenyér, majd irány vissza a főváros.
Meg kell mondanom, hogy ez egy igazán jó meglepetés volt, mert bizony magamtól nem tudom, hogy mikor jöttem volna el újra a Zselicbe. Pedig jönni kéne még… tavasszal is, nyáron, is no meg télen, hogy a dagonya, úgy igazán vendégmarasztaló legyen. Szóval nagyon jó, hogy ide jöttünk.
Az út, ahogy az órám mérte:
A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:
