Értem én, hogy a nagy célokhoz néha ki kell lépni a komfortzónából. De hogy állandóan? Na ne!

A múltkor, valami önjelölt fitnessfélisten fikázta a Margitszigeten futókat, mert hogy szart sem ér amit csinálnak, és így sohasem lesz olyan seggük (sic!), mint amilyet az illusztrációként feltett képen pózoló bigének photoshoppoltak.

Halkan jegyzem meg, én speciel nem vágyom rá, hogy hátsóm legyen, egyrészt mert nem vagyok már huszonéves, másrészt meg pasi vagyok. hát hiányzik az nekem, hogy tangában pózoljak így negyvenhat évesen, az valami rövidlátó kan rám gerjedjen? Ugye, hogy ugye!

Na szóval komfortzóna.

Nem, nem osztom én az észt, hanem mesélnék, ugyanis az ezt megelőző két hétben kicsúsztam a komfortzónámból. Nem kicsit.

Az ugye kezdődött még április utolsó vasárnapján, ahol kicsit eltöketlenkedtem a reggeli edzést. Nehezen indultam, ezt meg azt csináltam, oszt elszaladt az idő. Ahhoz késő volt, hogy reggeli nélkül induljak, ahhoz meg nem volt elég időm, hogy egy reggeli utáni üresjáratot bevállaljak. Gondoltam, hogy egy életem… meg ilyesmi, és nekiindultam. Tizenkilenc kilométernél gyomorfájás (mint egy kő a gyomrom helyén…), nincs mit szépíteni eléheztem. Így lett a tervezett 25 kilométerből 21,7. Nem mondom, hogy a tervezett távot nem bírtam volna végigszenvedni, de én általában azért futok, hogy élvezzem, és nem azért, hogy ott haljak meg. Így is két kilométert már a komfortzónámon kívül töltöttem.

Na ennek lett az a következménye, hogy a következő héten nem csak a futócipő pihent, hanem én is. mentem volna Dunakeszire május elsején, de valahogy mégsem volt kedvem. Pihentem.

És pénteken, amikor elindultunk Tiszafüredre, már elvonási tüneteim voltak. Igen, nem a Tour de Tisza-tó 57 kilométere billentett ki a komfortzónámból, hanem a nem futás.

Ha ezt nekem valaki más mondja, az minimum, hogy lehülyézem, de ha nagyon erősködik le is köpöm (Rejtő után szabadon. Elvégre ez van akkor baromság, mint nem tudni, hogy ki az a Nagy Levin). Szóval a nem futással is ki lehet kerülni a komfortzónából. Mellesmeg lehet, hogy ez volt (mármint a mozgáshiány) az oka, hogy fél órával jobbat mentem, mint ahogy terveztem.

Szóval fontos dolog a komfortzóna, így ma az volt az egyetlen célom, hogy azon belül fussak. sem a mennyiség, sem a sebesség nem volt mérvadó. Csak a hangulat. Elindultam a szokásos hétvégi hosszún, aztán hirtelen felindulásból Ecsernek vettem az útirányt. Arra még nem sűrűn jártam. Beindult a Pom-Pom effekt, azaz fel, le, fel, le, ahogy a szél hintáztatja… hülye! Mármint én. Nem a szél hintáztatott, csak a Gödöllői-dombság hullámozta a szinteket.

Aztán amikor ott volt az Ecser vége tábla, már látni lehetett Maglódot. mondok magamnak, oda még átnézek. Nem is voltam még Maglódon (sem) csak átutazóban. Kocogtam békésen, amikor… (most jön a váratlan fordulat!) egy újabb tábla arr figyelmeztetett, hogy balra van Gyömrő. Önkénytelenül arra kanyarodtam, és azon járt az eszem, hogy mekkora marha vagyok én, mert ha hoztam volna törölközőt, meg fürdőgatyát, akkor ugye ott a Gyömrői strand. Na jó, pénz se volt nálam a belépőre…

A Maglód vége táblánál inkább visszafordultam, nem mintha fáradt lettem volna, hanem mert minek fájdítsam a szívem azzal, hogy ott állok a bejárat előtt. Oszt fordulhatok vissza.

Majd legközelebb. Jobban felkészülök. Egy (max. két) órányi pancsolás, meg pihenés elég töltést ad a visszaútra.

De ugye, a pénzhiány miatt Maglód reloaded. Hazaszaladtam. Jobb híján.

Viszont kétségtelenül végig a komfortzónámon belül.

Na most nekem ne mondja nekem senki nagy tudású, hogy 26 kilométernyi üdítő, laza futás (átlag pulzus 149 bpm) a komfortzónámon belül, az haszontalan időpocsékolás.

Én csak azt mondom, hogy aki a futás öröméért fut, az szarja le a nagyokosokat, és élvezze.

Legyen nektek komfortos az zónátok!