Majdnem azzal kezdtem, hogy van ez az új divat, jó nem új, csak nekem most tűnt fel az ismerőseim körében, hogy egyre többen teljesítménytúrára járnak futni.
Aztán volt ez a Piros 35, és valahogy annyiban maradtam magammal, hogy ez azért jó buli. Mondjuk villámgyorsan összeraktam a céljaimat ezzel a műfajjal, és egyelőre megpróbálom pozícionálni magam a táv, meg a tempó tekintetében. Azt azért be kellett látnom a piroson, hogy a viszonyom a heggyel, az bizony nem tesz terepfutóvá, csak olyan terepen is futóvá.
Bár, volt egy perc szombaton…
Ja, igen tulajdonképpen ez a bejegyzés arról szól, hogy a szombati edzés végül egy megfutott [Vajon jó igekötő ide a meg? Mert az igaz, hogy le futottam, de fel leginkább gyalogoltam…] teljesítménytúra lett. Nevezetesen a Gercse 15. [Hurrá nem írtam el a nevét!]
Persze egy ilyen bogbejegyzést úgy kéne kezdeni, hogy amikor szombaton felébredtem az a gondolatom támadt, hogy én most lefutok egy teljesítménytúrát. Na, ez nem így volt. Igazából azt sem tudom, hogy hogy volt, de az biztos, hogy jó ötletnek tűnt.
Őszi nap sütés, meg a természet lágy öle… irány a rajt. Meg az a perc, amikor...
„Te ez meg már hogy néz ki?” – hallatszott a kérdés mögöttem a Pasaréti téren egy bakancsos lánytól. „Terepfutó, azok így öltöznek” – volt rá a válasz a másik bakancsostól.
Én meg igyekeztem nem forogni, hogy basszus itt engem néztek terepfutónak. Ezek szerint legalább a PR-om van olyan jó mint a mókusnak… már a patkányhoz képest.
Szóval neveztem, megkaptam az igazolólapot és nosza.
Nem tudom, mert nincs benne gyakorlatom hogy a 15,5 kilométeres táv (plusz az eltévedések) és a az 525 méter szint az mennyire könnyű, vagy nehéz, de nekem pont elégnek tűnt a vasárnapi verseny előtt.
Hát kocogtam, másztam, kocogtam és valahol az Árpád kilátó környékén csapatba rendeződtem egy sráccal, aki nem lévén olyan puhány mint én, a harmincötös távot vállalta be. És kicsivel arrébb elragadott a nosztalgia.
Mert ugye, az útvonal az én kedves triplahámat öleli körbe, és a Fenyőgyöngyénél rutinból balra fordultam… Nyolcszáz plusz, de aztán meglett a Tábor-hegyen az ellenőrzőpont.
Az a nagy büdös helyzet, hogy azt hittem a budapesti futás egyik mélypontja, már ami a tömeget, a futóútvonal minőségét és szélességét illeti a Margitsziget. Na, a tömeg tekintetében ezen a szombaton rájöttem, hogy a sziget szellősnek számít.
Közben a párosunk hármassá fejlődött és az élen haladó futótárs baromi jó tempót diktált. Há’ - mondok magamnak - mégis meg kéne kérdezni, hogy a két útvonal szétválása után ki jár jól, én vagy a harmincötöt futó kolléga. Egyikünk sem. A nyulunk csak úgy magának futott. Köszöntük és búcsúztunk, Mindenki mindenkitől. Én balra el a gercsei templomhoz.
Vagy inkább mellette el. Azért gyanús volt… Megkérdeztem. Visszamentem. Még négyszáz…
Itt már azért kissé kérdéses volt, hogy tudom-e tartani az eredetileg tervezett két órát. a pluszokkal együtt határeset, és még előttem volt egy futni azért combos emelkedő… ami során megcsodáltam a kedvencemet hátulról…
Aztán, a harmadik ellenőrző ponttól már elég volt szaladni, hogy bruttó két órán belül (1:54:42) beérjek a célba.
Szó se róla tetszik, de ettől még nem képzelem magam terepfutónak.
Viszont lett egy célom. Amolyan első lépcsőfok. Húsz kilométer alatti teljesítménytúrát 6’30”-as tempóval megfutni, hogy utána emeljem a távot…
…esetleg 3x30-ra… de ezt a kísértést egyelőre nem feszegetném.
