„Most így a szakadó esőt nézve az ablakból azon tűnődöm, hogy jövőre milyen terepet tojik nekünk a nyuszi Rákoscsabára…” Ismerős a mondat? Nem?

Ez volt a tavalyi zárómondata a Rákoscsabai terepfutásról írt posztomnak. Mert lássuk be a tavalyi havas, mocsaras izé, az szívás volt.

Talán ezért volt úgy, hogy az idén kihagyom, de aztán csak ott voltam. És bizony már erről a versenyről sem lehet azt mondani, hogy családias, meg kicsi, csak azt, hogy jó hangulatú... Mert évről évre többen várjuk a rajtot… köszönhetően a Futapestnek.

És bár az idén is úgy mentem oda, hogy nem célverseny, csak edzés, azért csak azt számoltam az érkezőket nézve, hogy mekkora az esélyem a korosztályos dobogóra. Megsúgom, abban maradtam magammal, hogy semmi… és igazam lett. Kiegyeztem egy korosztályos hatodik helyben és egy a VTM-en mutatott tempóhoz hasonlóval.

Azt kell tudni erről a Rákoscsabai futásról…

Már azon túl, hogy minden évben más a neve, és ráadásul az idén… - hát hogy is mondjam? – olyan nevet sikerült neki adni, ami történelmileg ökö… helytelen. Persze szóviccnek jó, hogy Rákos mezeje… de az bíz a patak túloldala… No mindegy. Ne keressem a kákán a csomót… Szóval, azt kell tudni erről a Rákoscsabai futásról, hogy látszólag tök egyszerű. Egy kis bevezető a szántóföldek mellett, aztán két kör (egy kis erdei flikk-flakkal, térdig érő csalánnal...), és vissza. Összesen 300 méternyi szint. Mezei nyúlnak való. Talán azért is van minden évben Nagyszombaton.

A szívás az, hogy szántó. Meg az, hogy ugyan kicsik emelkedők, de legalább meredekek. Mondjuk mindez felázva az igazi…

Szerencsénk volt, nem nagyon esett mostanság, így csak a port kellett nyelni. Az összes táv egyszerre rajtolt. Ja igen, mert volt a félmaraton, egy tizenhárom kilométer, meg egy ötös.

És ez amolyan libasoros útvonal. Itt igazán működik Márió igazsága, hogy ha hátulról rajtolsz, akkor többet kell küzdened. Ja, én nem is akartam… pedig de. Ha elindulok, akkor már akarok. Halkan jegyzem meg annyira elölről nem tudtam volna indulni, hogy azt a négy percet lefaragjam, ami elválasztott a dobogótól. [Csak a tények kedvéért.]

Úgy az ötödik kilométerre szétszóródtunk, kicsit fújt a szél, kicsit lógott az eső lába… de igazán jó volt, csak azt nem tudtam visszahozni, ami az elején elveszett. Azért el kezdtem lassan előzgetni, de a tizenhárom kilométeresek úgy előztek egy idő után vissza, ahogy illik… nekik jött a vége. a második kör közepére egyedül maradtam, majd a semmiből előtűnt egy srác, és szó szerint lelépett. Az első kőrhöz képest mindössze tíz másodpercet lassult a tempóm, de vagy kétszáz métert rám vert a huszadik kilométerig, ott ő valamit lassult, vagy bennem dolgozott a versenyláz, de szoros lett a befutónk. Ráadásul a hat kilométerrel korábban lehagyott leányzó is rakétákat növesztett. Egy-egy másodperc…

Az órára néztem és vigyorgós lett. Beértem 1:45-ön belül... Jó, nem a tavalyi két óra két perc a mérvadó, de a Vérteshez képest három perccel jöttem be gyorsabban, igaz itt a szint kétszázzal kevesebb, de az nem három perc. Szerintem.

Tanulság?

Egyrészt előre kell menni. Kb egy percet jelentett ezen a versenyen. Így leírva hihetetlennek tűnik, de tudom, hogy hol, és hányszor kellett ritmust váltanom, hogy előzni tudjak, illetve mert éppen nem volt helyem előzni.

Az erőmet jól osztottam be. Túl jól. Kell néhány verseny, ahol megkockáztatom, hogy nem bírom végig…

…és több és hosszabb teljesítménytúra kell, futva… a szintek miatt.