2019-ben ismét előre léptünk a ranglistán, amelyen a részvétel a fontos…

Azon gondolkodom, hogy azzal kezdjem, hogy állítólag unalmas a zöld sáv a Budaiban, vagy azzal, hogy évek óta tervezem megmutatni, hogy egy-egy túrára mivel is indulok útnak… Mindig is tetszettek azok a túra vagy verseny előtt készült fotók, amin megmutatják, amolyan „tetrisz” módra, hogy mit is…

Futunk az erdőben. Nem verseny van, teljesítménytúra. …és elhangzik a szokásos kérdés, hogy: „Minek futnak, ha nem, verseny?” Persze mindenkinek más a motivációja…

Az erdőnek ezer arca van, hiába futsz ugyanott akár minden nap, akkor is napról napra más arcát mutatja. Nem is panaszkodom, hogy unom a Budai-hegyeket. Viszont ez volt az első év, hogy a teljesítménytúrákat nem itt kezdtem. Megvártam a februárt...

Igen, szerintem is hatásvadász a cím, de ez most így alakult. Sir Winston ígéretéhez híven mentem végig a Piroson. A vér a Malom-patak völgyben, egy esést követően, jelentkezett. A veríték végigkísért az egész úton. A könnyek… nos azok szerencsére nem csordultak ki, de a We are the championsra…

Egyrészt győzött a kíváncsiság, így élve egyesületünk, a Pénzügyőr SE által biztosított lehetőséggel beneveztem a BSI 11. Intersport túranap és terepfutás eseményére. Másrészt… különben sem voltam még az idén terepfutó versenyen.

Az idei nyári edzésekből annyira kimaradtak a terepen futások, hogy a relatíve rosszul sikerült NATO futás és a BSI Intersport terepfélmaratonja közé kellett valami.

Bevallom, hogy, ha terep én inkább teljesítménytúrákon futkorászom, mint terepfutó versenyeken. Az sem titok, hogy ugyan sokszor kritizálom a rendezők munkáját, ugyanakkor nagyon nagyra tartom őket, mert az esetek nagy többségében azt látom, hogy igenis törekszenek arra, hogy minden résztvevő…

Mostanában nem azért nem jelentkeztem beszámolóval, mert felfüggesztettem a versenyekre járkálást. Szinte minden hétvégén van valami „kihagyhatatlan/ hű, de szívesen kipróbálnám/ a sorozat minden részét teljesíteni kell/ egyszerűen annyira szép az eseménypóló dizájnja, hogy kerül, amibe kerül a…

"…és esőben is elindulsz túrázni?" – kérdezik nem egyszer olyanok, akik csak kacérkodnak a túrázás gondolatával. "Hogyne – felelem általában vicceskedve -, mert olyankor a végén mindig meghatódom a végén teljesítményemtől." Igen, az esőben túrázás, akár csak az ötven kilométer feletti távok…

Az elmúlt néhány évben megtanultam, hogy jó túrát - és ezzel nem hiszem, hogy újat mondanék - csak jó közösség tud rendezni. Különösen szeretem azokat a túrákat, amelyek valamelyik iskolához köthetőek, mert ilyenkor látszik, hogy tanárok és diákok nem csak az iskolai rendszerben tudnak jó…

Van egy túra, aminek rendszerint csak a rövid távjára jutok el, köszönhetően annak, hogy általában egy hétvégére esik a, jelenleg Wizz Air néven futó, Budapest félmaratonnal. Az idén szerencsére nem így volt. Legutóbb két éve sikerült végig kocognom az ötven kilométeres távon hét és fél óra alatt.

Visszatérni egy túrára jó. Visszatérni a túrára leginkább azt jelenti, hogy jól éreztem magam. …vagy azt, hogy van még dolgom az útvonallal. Ha jól számolom, ez lesz a negyedik beszámoló a Pilisi Trapp 40 TT-ről, úgyhogy nyugodtan számíthatom magam visszatérőnek.

Talán a nagy meleg, talán csak a megszokott útvonalak megunása, vagy csak annyi, hogy a Farkas-hegy most az átlagosnál kedvesebb a szívemnek… szóval számtalan oka lehet annak, hogy idén nyáron kerestem valami új útvonalat az edzésekhez.

Nem is tudom, hogy mitől tartottam jobban, amikor elindultam Pilisszentkeresztre, a maratoni távtól, vagy attól, hogy már megint kalandosra sikeredik a túra…

Szeretem az olyan beszámolókat, amik az adott verseny hangulatát adják vissza. Úgy gondolom, hogy ezek, még akkor is, ha a mesélő éppen megszenvedte az adott távot sokkal emberközelibbé teszik magát a futást. Mert, aki nem csinálja, csak a számokat hallja, látja, annak ez szinte érthetetlen.

Vannak túrák, amikre rá vagyok kattanva. Nincs rá jobb szó. Amik amolyan viszonyítási pontot jelentenek, már nekem, arra nézve, hogy éppen hol tartok. Igen ezeken a túrákon bizonyítani is akarok.

Ezen a télen, tavaszon a sárga volt a mumus… Valahogy minden túrán szentségeltem egy sort. Mert a sárgán a sárból sok volt. No, de megjött a tavasz és a jó idő…

Az ember már csak olyan, hogy szívesen számol be eredményekről, dobogós helyezésekről, de, lássuk be, néha már az is felemelő eredmény, ha egy versenyt sikerül szintidőn belül teljesíteni.  …különösen akkor, ha ez a „célba beesés” nem igazán a felkészültségen múlik.

Április végén, szinte már hagyománynak mondhatnám, hogy benevezek a Futapest Klub Törökbálinti versenyére. Azt hiszem, ez a mazochizmus egyfajta sajátos változata. Még akkor sem tudtam felhőtlen boldogsággal beszámolni erről a versenyről, amikor tavaly elhoztam a korosztályos aranyat.

A téma (miközben remélhetőleg sorban születnek a beszámolók a Vivicittá különböző távjairól) ezúttal is a terepfutás, azaz inkább a teljesítménytúrázás. Azon belül is ismét az úgynevezett ultra táv. Az elsőre talán rémisztőnek ható nevű Vérkör.

Amikor azt mondom, hogy elmegyek a Budaiba futni, vagy túrázni, akkor, aki hallja nem gondol semmi nagy dologra, hiszen ezek a hegyek részben részei a városnak, ahol élek. De tényleg. Százszor, ezerszer bejárt útvonalak, ismerős emelkedők, lankák… és mégis, a Budai, igenis lehet kihívás.

A VTM azaz az ICEBUG® - Vértes Terep Maraton, a hazai terepfutó körökben a legendás versenyek egyike. Ha jól emlékszem, akkor ez a legenda a 2013-as sárdagasztás során született meg.

Volt ugye (most már írhatom így múlt időben) a nagy tavaszi terv, az a bizonyos száz kilométer, amin már túl vagyok, de előtte még mindenképp tartozom egy börzsönyi beszámolóval. Tulajdonképpen ez volt a ráhangolódás.

Indul a szezon, egyre több a beszámoló. Szerencsére egyre több a verseny, így a Pénzügyőr SE versenyzői az ország különböző pontjain tűnnek fel és futnak hosszabb, rövidebb távokat, úgy aszfalton, mint terepen. Hozzám [regulat], mint ennek a blognak szerkesztőjéhez persze valahogy közelebb állnak a…