Állítólag a posztjaimnak szinte védjegye a morgás, az elégedetlenség... már magammal, meg az eredményekkel. Szerintem csak önelemzek, de belátom kívülről másképp nézhet ki. A rákoscsabai futás után, bevallom elégedetlen voltam, aztán elemeztem... és most vigyorgok. De mindennek kezdődnie kell valahol...

Nekem például a terepen futás, négy évvel ezelőtt, nagyszombaton kezdődött Rákoscsabán, és mivel az élmény maradandóra sikerült, így ha nem is lettem terepfutó, de ez a verseny nekem már a hozzá tartozik a húsvéthoz.

Közben a verseny, mint olyan bekerült a FutaPest rendezvénysorozatába és fejlődésre ítéltetett. Az első évi hatvanhat embernek ma már a négyszerese indul a három (5-13-21) távon.

Halkan jegyzem meg, főként versenyszervezőknek címezve, hogy a legnagyobb létszámnövekedés a rövidtávon van. Az emberek szeretik a legyőzhető távolságot.

Szóval, ha nagyszombat, akkor Rákoscsaba. Tudom a térképet nézve egyszerű szántóföldkoptatás, amit nem sokra tartanak a szintek és az erdők szerelmesei, de azért ez kicsit több annál. Persze nincsenek nagy szintkülönbségek, de azért a Gödöllői dombság széle csak összedob a 21 kilométerre 320 méternyi szintemelkedést.

Igen hullámvasút, méghozzá az aljasabb fajtából. Az idén is sokaktól hallottam, amit először én is éreztem, hogy ezt azért, a fene se gondolta volna. Ráadásul, ha a terepet nem tartanám elég változatosnak, hát az időjárás tesz róla, hogy ne legyen két egyforma év…

Az idei éppen kellemes napsütést és bosszantó szelet hozott.

A Pénzügyőrt ezúttal két távon, hárman képviseltük.

Azt nem mondom, hogy nem szerettem volna javítani az előző évi eredményen, de nem bízom annyira a szántóban, hogy látatlanba ne elégedtem volna meg a tavalyi 1:44:10-es félmaratoni idővel…

Bár kis rendezvény, de itt ennyivel még korosztályos dobogó közelébe sem lehet jutni. Legalább nem izgultam. Ezen.

Az útvonal egy kb két és fél kilométernyi bevezetőt követő kör, amit a félmaratonhoz kétszer kell körbefutni, majd a bevezetőn vissza…

Eleve hátulról indultam, ami hiba, már ami az időt illeti, de a bevezető szakaszon most nem volt kedvem lökdösődni, így az eddigi leglassabb tempóval kezdtem. Ez kapásból fél perc mínusz az első két kilométeren. Ennyit behozni a maradék tizenkilencen már nem tűnik olyan egyszerűnek. Főleg, ha az eredeti tervet elvetve mégsem töltöttem vissza a tavalyi adatokat az órára, és igazából azon aggódtam az első körben, hogy ne fussam el.

Fel-le. Nap süt, szél fú… élveztem. Leszámítva a hatodik kilométer környéki erdőcskét, de azt szerintem senki sem szereti. Tulajdonképpen az ötödik kilométertől szinte unalmas az első kör, mert gőzöm sincs, hogy aki előz, vagy akit előzök az tizenhárom, vagy huszonegy kilométert fut. Vissza az M0-ás alatt, azt a kaptatót utálom. Ráadásul utána kaptuk telibe a szelet. Tulajdonképpen könnyen futva értem az első kör végére. És jött az üdítő lejtő. A tizenegyedik kilométerig további 37 másodperccel növeltem a lemaradásom. Ez már több mint egy perc, és tíz kilométer alatt kellene behozni…

A tavasz hosszú futásaim arról szóltak (inkább kevesebb, mint több sikerrel), hogy versenyen tudjak negatív splittel futni. Egyszer. valamikor.

Szóval most volt hátra alig tíz kilométerem, ahol minimum hét másodperces ezrekkel kellett volna jobban futnom, mint előző évben, és kezdtem rájönni, hogy túlöltöztem… már a széltől védett helyek tekintetében, és mintha abból lenne több… bezzeg ha alulöltöztem volna.

Szóval második kör. A tizenhetedik helyen kezdtem… Az láttam, hogy a közvetlenül előttem lévő futót, úgy öt kilométeren belül behozom, hacsak meg nem lep, és nem hasonló taktikával fut, mint én. …szeretnék.

És meg lett…

Még a tizenötödik kilométer előtt. Ekkor már esetleg befoghatónak tűnt még egy futó… Akkor úgy számoltam, hogy a helyismeret fog dönteni kettőnk között, de nem így lett, mert két kilométeren belül utolértem. Emelkedő. Megpróbált erősíteni, hallottam magam mögött a lihegését, hát én is erősítettem, gondoltam az emelkedő végéig egyikünk feladja. Felértem, és még mindig jött... de nem ő, hanem egy másik futó, aki nagyon szép tempóval előzött meg engem is. Átsuhant a fejemen a gondolat, hogy megpróbálom visszaelőzni, de úgy éreztem, hogy max egy kilométeren keresztül tudom tartani a tempóját, és annál több volt hátra.

A bevezetőn hirtelen sok lett a futó.

Beértem a tizenhármas táv végét.

Tizennyolc és fél. Mögöttem Ötszáz méteren belül senki. Előttem se olyan, akit beérhetek. Valamennyire kieresztettem. Agyban. Nem lazáskodtam, csak a hajrához nem volt inspirációm… az utolsó kilométerig. Amikor azt látja az ember egy lejtőn, hogy van bő négy perce az utolsó kilométerre, hogy az előző évi eredményt hozza. Hát megpróbálja. Vagy nem?

1:44:07

Csak szólok, hogy ez bizony 3 másodperccel jobb! …és negatív split. Amire gyúrtam.

Az, hogy hetedik lettem a korosztályomban igazán jó eredmény, hiszen a férfiak között a tizenhatodik helyen értem be. Ez a 40-49… ez kicsit erős mezőny.

Van még két évem és a korcsoportváltásig, addig még egy három másodperces javítás pont elég.

Végjáték.

A gyomromban éreztem, hogy a negatív splitet még szoknom kell. Sajnos a következmény sok folyadékvesztéssel járt, és örültem, hogy éppen időben értem haza… így a hétfői Tojás túra is kérdésessé vált.

..de csak egy rövid időre.

- a bejegyzés szerkesztett változata a sportosan.com portálon olvasható -

fotó: FutaPest