Az erdőnek ezer arca van, hiába futsz ugyanott akár minden nap, akkor is napról napra más arcát mutatja. Nem is panaszkodom, hogy unom a Budai-hegyeket. Viszont ez volt az első év, hogy a teljesítménytúrákat nem itt kezdtem. Megvártam a februárt...

Mondjuk ennek az oka, leginkább az volt, hogy az idei telet is ellustálkodtam. A kilométerek nem nagyon gyűltek, ezzel szemben a kilók… Azt nem mondom, hogy dagadt vagyok, de azért ezt a plusz öt kilót érzem.

Szóval az idei első futós túra az Ösvénytaposók túrája, a Hótaposó 30 TT lett (29,9 km, 735 m szintemelkedéssel), bár az időjárás épp fullba nyomta a kretént, és inkább márciusi volt az időjárás, mint februári. Hó, szinte semmi, viszont rövidnadrágos, ragyogó napsütés… szóval futni jó.

Csak éppen az öltözéket nem sikerült eltalálnom.

A rajtban ismerősök, nevezés, és már indultam is a kaptatónak az Anna-rét felé. A korábbi években, már Zugligeti Általános Iskolából kilépve kellett a csúszásgátló, ezúttal úgy nézett ki, hogy megsétáltatom. Már az is csodaszámba ment, hogy útközben legalább egy akkora hófoltot sikerült találni, hogy bele tudtam lépni, ha már Hótaposó a túra neve.

Miközben botoztam felfelé folyt rólam a víz… Elértem a Jánoshegyi utat, és azt láttam, hogy a túloldalon tükörjég visz a Csacsi-rét felé. A túrázók az ösvény két oldalán… én meg futni akartam, úgyhogy csak felvettem a csúszásgátlót, és kényelmesen lekocogtam a sárga kereszt jelzésen. Tulajdonképpen az ellenőrzőponton le is kellett volna vennem, de hátha alapon még magamon tartottam. Igazából csak lusta voltam levenni.

Aztán futás a sárga sávon, majd a piroson a Végvári-sziklához, a Makkosi rétre, Virág-völgy… Nos a Virág-völgy után, újra a sárgán, kezdtem azt érezni, hogy nem igazán jól választottam meg a ruházatom. Kissé túlöltöztem. Ha van eszem, akkor itt leveszem a felsőmet… elvégre a hosszúujjú aláöltözet sem kevés, de biztos megvan az az érzés, hogy „nincs kedvem ezzel tökölni”… Megjegyzem hibás hozzáállás, de rossz döntésekben jó vagyok.

De legalább a harmadik ellenőrzőponton levehettem volna a már nyolc kilométer óra tök felesleges csúszásgátlót. De nem… még magamon hagytam a Petneházy-rétig… hagy kopjon a foga…

Báár… meggyőződésem, hogy a Kecske-hátra vezető agyagos sáros úton segített volna. Vagy nem.

Egyébként itt csak megálltam lefotózni a János-hegyet.

Aztán sár…

Kecske-hát… Vöröspocsolyás-hát… majd jobbra le, irány Remeteszőlős.

Ezen a szakaszon van egy fatönk, amin tök jó gombák nőnek. Kicsit aggódtam, hogy nem veszem észre, de a rutin győzött.

Leértem az ötödik ellenőrzőpontra. És itt jött el a pillanat, hogy könnyítsek a ruházatomon. Az a nagy büdös helyzet, hogy olyan szinten melegem volt, hogy már lefelé is nehezen ment a futás. kellett a természetes hűtés, egyből könnyebben indultam neki az utolsó tíz kilométernek, meg a Remete-szurdoknak.

…és volt víz a mederben.

Viszont hóvirág meg még nem… Pedig akartam egy hóvirágos képet.

A szurdok után könnyű aszfaltos kocogás Hűvösvölgyig, majd a Tótasszony-oltárt (utolsó ellenőrzőpont) érintve irány a Szépjuhászné.

Ezúton szeretném megköszönni az útvonal kiagyalójának, hogy nem zavart fel minket a Nagy-Hárs-hegyre az utolsó pár kilométeren, hanem csak szépen megkerültük. Hosszú és szaftos káromkodásoktól mentesültem így.

A János-hegy oldalában leginkább azt élveztem a futásban, hogy mindjárt vége. Aztán persze ott van az a lépcső a Tündér-szikla alatt… annak nem örültem, de utána már tényleg csak örömfutás vissza az iskolába.

3:57:20… Hát izé, nem egy rakétatempó. De így elsőre nem rossz… csak most már tényleg futni kéne rendszeresen. Mondjuk, remek kifogásokat tudok arra, hogy éppen miért nem.

Az Ösvénytaposók túráit még mindig ajánlani tudom csak mindenkinek, sőt van remek kupájuk is, amin biztosan indulnék, ha kupát akarnék gyűjteni.

Az útvonal, ahogy az órám mérte:

A szintrajz, ahogy az órám mérte:

…és gyertek túrázni, nem kell futni, gyalogolni is lehet!