Amikor átvettem a rajtszámot a Curia utcában felröhögtem. 404, azaz Page Not Found… [majdnem ez lett a poszt címe!] tehát én leszek (megint) a láthatatlan futó. Aztán valahogy túl sok minden jött össze.

Az idén célversenynek a Budapest Futófesztivált, vagy közismertebb nevén a NATO futást tekintettem (rendező: Budapesti Atlétikai Szövetség). Le akartam futni ezt a tíz kilométert negyvenkét percen belül. Hogy miért pont negyvenkettő? Talán mert Duglas Adams szerint ez, mármint a negyvenkettő, az élet értelme. [Mondjuk, címnek ez sem lenne rossz]

Tehát ez lett volna a célverseny. Az útvonal szinte már rutin, elvégre mégis csak ötödször szaladok le a Vérmezőtől a Ligetbe. Tudtam, hogy mit, hol, hogyan akarok futni, hogy hol szoktam lelassulni. És azt is tudtam, hogy bár a Budapest Félmaratonon, a tíz kilométeres részidőm, rosszabb volt, mint azt terveztem, annyival nem, hogy komolyan veszélyeztesse a célt.

Egyszóval úgy éreztem fel készültem, csak éppen…

Csak éppen az előző nap tönkre ment az órám, és azt hiszem túlságosan is kütyüfüggő vagyok. Szeretem látni, hogy a táv melyik részén járok, és erre a versenyre nem jellemző, hogy ezt az információt kitáblázzák a futóknak.

Rettegtem, hogy elfutom az elejét, vagy a Ligetnél túlságosan belassulok. Teljesen rászoktam arra, hogy a GPS mutatja a merre hány métert. Tudom, van telefon is, de az engem zavar.

Ideges voltam, na.

A rajt előtt a bemelegítést elblicceltem, inkább beszélgetem az ismerősökkel, azért a csapattársak nagy részével a pénzügyőrből csak sikerült összefutni. Próbáltam laza lenni, közben az járt a fejemben, hogy összeomlott a taktikám.

…és ott álltam a rajtban, mindössze egy stoppernyi technikai segítséggel.

Tizenkét perc alatt kell átérni Pestre, ez volt a taktika első része. Tulajdonképpen jó helyről, jól rajtoltam, mert mindössze két-háromszáz méternyi jutott a lökdösődésből, és az enyémhez hasonló tempójú környezetbe kerültem. Lehetett futni. Az alagút utáni leszűkült rész sem okozott gondot. Lezúdultunk az Aranyszarvasnál, irány a Lánchíd… Ha jól láttam a stoppert akkor 12:10-nél léptem a pesti oldalra, és József Attila utcánál egy szurkoló kezében ott egy három kilométert jelző tábla.

Sokk. Ezek szerint rosszul kalkuláltam, vagy ötszáz méterrel… így nem lesz meg. – mondtam magamnak, és kezdtem kiereszteni.

Aztán az Erzsébet térnél eszembe jutott, hogy tavaly pont ezt a hülyeséget csináltam, holott csak elnéztem az órát. Próbáltam visszarázódni.

Nehezen ment. De volt még tartalék, hiszen az Oktogon után egy sráccal még beszélgettünk is. Igaz nem körmondatokkal. Két éve még én biztattam a Dózsán, talán az első félmaratonja volt, hogy mindjárt beérünk… akkor sem volt lassú, de mára ő a gyorsabb.

A Ligetnél le is szakadtam tőle. A Liget… Mondtam már, hogy nem szeretem? Én valamiért ott nem kapok rendesen levegőt, nekem az állandóan túl párás… Menthetetlenül lassulok.

Aztán ott egy tábla, hogy nyolc kilométer… és nem tudok rántani egyet a vállamon, hogy nekem is nyolc, mert érzem, hogy valahol a határán vagyok… Nem, nem az erőmnek, a célnak. De a célvonalban a stopper azt mutatja, hogy 42:12… Ebből vajon mennyit lesz a nettó? Öt másodpercet?

Elkönyvelem magamban, hogy az idén nem jött össze, akkor is megfutottam tíz kilométeren az eddigi legjobb időmet.

…és a meglepetés az eredménylista. Ott vagyok a 107. helyen…

41:59

Egy egész másodperc…

Kimondani több önmagánál.

Vigyorgok.

cipő: Asics Gel GT-2000