Eredetileg úgy volt, hogy a Bókay-kertben megrendezésre kerülő Szilveszteri malacvágtát leszámítva, az utolsó "esemény" az idén, amin részt veszek az a HavaZOO. Egy évre ennyi pont elég. Azt hogy az ennyi az mennyi, majd valamikor januárban megírom.

Aztán a HavaZOO közben Peti ecsetelte az idei terveit és valahogy befészkelte magát a fejembe ez a Phoenix, ami egy jótékonysági futásnak volt meghirdetve a Pilisi Parkerdő javára, a „budaiban”. (Az, azóta közösséggé lett, kezdeményezés itt érhető el)

Néztem az útvonalat és egyre jobban tetszett, holott…

Holott egyre kevésbé szeretem a tömegrajtos rendezvényeket. Például. Meg aztán, az útvonal jelentős része a sárga, ahol el szoktam esni. Szóval, ahogy elkezdtem magam lebeszélni, úgy lett egyre inkább kedvem részt venni az eseményen.

Hozzá tartozik, szégyen ide vagy oda, hogy annyi manapság a jótékonysági, szolidaritási akció, hogy csak nagyon kevés karcolja meg az ingerküszöbömet. Így évi néhány akciót támogatok, a többinek meg csendben szurkolok, hogy akik odateszik magukat célt érjenek. A "budai" mára afféle második otthonom lett. Szeretek ott lenni, futni, túrázni… Látom, vagy inkább észreveszem a változásokat. Jót is, rosszat is. Igazából a nem a jótékonysági gyűjtés miatt mentem, de azért is.

Tudom, mellébeszélek, és azzal kellett volna kezdeni, hogy azon a reggelen a Szépjuhászné előtt a parkoló tele volt autókkal, meg köddel. Gyülekeztünk. Mi is és a köd is. Pedig valahol abban bíztam, hogy lesz olyan szerencsénk, hogy az útvonal egy részében a nem köd előttünk, hanem köd alattunk…

No mindegy. Vártunk. Már a tömegrajtra, meg az itinerre… Mint kiderült, a csúszás oka az volt, hogy szalagoztak. Az előzetes ígérettel ellentétben. Erre még visszatérek. Mert igen jól sikerült és kedves gesztus volt a szervezők részéről.

Aztán lett itiner, összegyűlt 299.000(!) pénz, lett közös fotó… és elindultunk.

Nem szeretem a tömegrajtot. Különösen terepen nem. Valahogy mindig az az érzésem, hogy hogy a lassabbak hátráltatnak, hogy a gyorsabbakat hátráltatom. Ráadásul kétszáz futónak az erdőben van valami muflon csorda feelingje… Ilyenkor nagy levegő és az ember várja, hogy kiszabaduljon, hogy végre a saját ritmusában fusson. …és főként ne átható fokhagyma szagban. Értem én, hogy egészséges, de antiszociális. Má’bocs.

Agyamban a Gloria Gaynor féle eredeti I will Survive lüktet, az orromban a fokhagymaszag… és kocogás helyett futottam… már, ahogy tudtam.

Ez a lendület kitartott a Csacsi-rétig, ott bevártam Petit, aki nem sokkal jött mögöttem. Makkosmária felé egyből részleges bemutatót is tartottam az "én a sárgán szoktam elesni" kijelentés valóságtartalmából. Csak részlegest, mert a becsapódás helyett sikeresen korrigáltam. Fejlődök, na! Magamban elmorogtam egy "csak a Sorrentot éljem túl" fohászt, és mindössze annyi vigasztalt, hogy amekkora a köd, és ahogy megritkult a mezőny, van esély, hogy egy esés szinte észrevétlen marad…

Kényelmes kocogás a piroson. Majd egy kitérő a Kakukk-hegy felé a sárga körön, hogy aztán Piktortégla-üregek, és a Repülős-emléktől az az átkötő a Sorrentóhoz, amin talán a Meteoron jártam először.

Szalagozás. Ki kell emelnem, hogy ebben a műfajban a szervezők bemutatták a minimalista megoldás tökéletes változatát. (Ezzel persze biztos sokan nem értenek egyet, akik a S és L táv mellé M, vagy XL neadj isten XXL távokat kreáltak.) De nekem, a jelzésváltásokra koncentráló, behívó jellegű szalagozás tökéletesen megfelelt.

Megérte a reggeli késlekedést. Gyakorlatilag az itinert nem kellett használni. Nem mintha a szemüvegemet jótékony homállyal borító ködös időben sok esélyem lett volna rá két bottal a kezemben és az erős rövidlátásommal...

Sorrento. A hely, ahol nem volt köd. De frankón. Kilátás mondjuk itt sem akadt, a nap sem sütött, de nem volt köd. Lefelé újabb sikertelen kísérletet tettem az esésre, Rittbergerék helyett a botot szúrtam le és megúsztam. Sajnos az bekövetkezett, hogy ha én nem esem a sárgán, akkor átadom az átkot a velem levőnek…

Normafánál meg kellett állnom kilátásét fotózni, mert a látképekből, majd külön posztot szeretnék. Idővel. és különben is ez volt az a nap, amikor a kilátás minden fáradtságot megér...

Az egyetlen, ami felfoghatatlan volt számomra (hiába írta az itiner), az a Libegő vonalán fel című rész.

Ok. tudom, hogy van volt ott egy szerviz út, de az gyakorlatilag járhatatlan, úgyhogy megnyugtattam magam, hogy ott valami más úton jutunk fel a János-hegyre.

Hát nem! Tényleg a szerviz út helyén kellett felmászni. Mert a spártaiaknak az kell… Csendben szitkozódva caplattam felfelé.

Aztán már a kilátónál történt egy technikai malőr, az órám abbahagyta a mérést. Mondanám, hogy... de nem mondom, mert tényleg nem tudom, hogy mi történt. Hogy nekem sikerült valahogy beakadnom a gomba, vagy valamit rosszul állítottam be… gőzöm sincs. Az utolsó cca 1,7 kilométer a János-hegyről lefele ezért hiányzik a térképről.

3:35:01 visszaértünk inni egy teát.

Tulajdonképpen ez egy jó útvonal, majd valamikor önszorgalomból is…

Köszönet a szervezőknek, a szervezésért; a befutó angyalért a Margó kerámiának. Örülök, hogy ott lehettem.

Értékelés: már az a pontozásos izé, ami ilyenkor írni szoktam, az most nincs. Ez nem TT volt.

ami a földet tapodta: Asics Gel Fuji-Trabuco 4 GTX;

ami támasztékul szolgált: Quechua Arpenaz 200;

a csomag: Quechua Diosaz raid 10 (tartály nélkül);

ami az időt és az utat mérte: Tom Tom Runner