Tavaly még kimondottan az a kérdés foglalkoztatott, hogy mennyire fogja unni az olvasó (már akik ezt a blogot abban a szerencsében részesítik, hogy olvassák a posztokat), ha évről évre ugyanazokról a versenyekről, túrákról olvashat. Mert valahogy úgy vagyok ezekkel, hogy szeretek oda visszamenni, ahol jól éreztem magam.
Aztán, most ott tartok, hogy egyre több szívemhez közelálló túráról, versenyről derül ki, hogy (ha csak ebben a formában is, de) ez volt az utolsó. …és ez valahogy elszomorít.
Az idén azzal kellet szembesülnöm, hogy mire ráéreztem a Buda Határán 50 TT (MTSZ: 106,6 pont; rendező: Teljesítmény Túrázók Társasága) ízére, addigra a túra motorja, a főszervező, Pinkert László kiszáll. Azt mondta, hogy neki ez volt az utolsó. Sajnálom.
…és az időjárásfelelős is így lehetett vele, mert megsiratta a rajtot, így csendes esőben indultam a Camponától, azon a túrán, ahol emlékeim szerint még nem láttam esőt.
Azt mondjuk, el kell mondanom, hogy ez a Budapest budai határán végigvezető túra, akár csak az előző heti Határjárás, jobbára szalagozott (azaz nem jelzett túra utakon) útvonalon vezet, így az átlagosnál több élőmunkát kell a rendezőknek beletenniük. Mindezt egy kiváló itinerrel támogatják meg. [Nem, nem azt mondom, hogy ez az útvonal leírások szent grálja, hanem azt, hogy az általam kiválónak tartott megoldások egyike!] No, de vissza a túrához.
Az úgy kezdődött, hogy kivételesen még szombaton összekészítettem mindent, csak két dolgot kellett volna reggel a hátizsákba tennem, a reggelim és a vizem. Mind a kettő a hűtőben maradt, így kissé szétesve érkeztem meg Budatéténybe, szerencsére a vasárnapi zárva tartás egyenlőre a múlt.
Vásároltam. Ettem. Neveztem. Elindultam. Áztam.
Ez utóbbinak köszönhetően, már a rajtban elengedtem a nyolc órán belüli teljesítést. Ismét.
Tehát békésen, az esőben kocogva átvágtam a Tétényi-fennsíkon, Kamara-erdőn (ott nem rontottam el a piros körsétán az útvonalat, azaz nem tértem le jobbra). Megvolt a Vadász-hegy, és Budaörshöz közeledve lassan elállt az eső.
Itt az idén egy kisebb útvonalváltozás volt, és nem az autópályán keresztül közelítettük meg a Felsőhatár utcát, hanem kerülővel a kerékpárúton. Meg kell jegyeznem, hogy ez egy hasznos változtatás volt, nem szerettem az autópályán átkelést, és azt hiszem azon részen tévedtek el a korábbi túrákon a legtöbben.
Felsőhatár utca.
Ez a túrának a "vannak jóemberek" pontja. Komolyan. Él itt egy család [szívem szerint kiírnám a nevet vagy a házszámot, mert megérdemelnék, de ugye ahhoz meg kellett volna kérdezni őket], akik évek óta önkéntes frissítőpontként segítik a túrázókat. Emlékszem, hogy meglepődtem az első túrán, amikor megszólítottak, hogy van-e elég vizem… Most is a kapuban ott volt két kancsó, és néhány pohár, hogy aki megszomjazott az ihasson. Ez annyira, de annyira… Köszönöm mindannyiunk nevében!
Fel a Tűzkő-hegyre… megint csöpög a sapkámból a víz, igaz most nem az izzadtság miatt.
Majd Frank-hegy, Csillebérc, Makkosmária… és kisütött a nap. Hurrá, a túra második felén gőzfürdő lesz – gondoltam.
Innen a lila Mária-úton tovább a Vadaspark felé… Ellenőrzőpont a Csacsi-réten (fedőneve: Kiskegyed játszótér - bár az szerintem a Szilfa-tisztáson van. Majd megkerülve a Petneházy-rétet befutottam Adyligetre.
Féltáv.
A rekordidejű frissítéssel (vagy tíz percet depóztam) negyedóra előnyöm volt az előző évhez képest. Ez a negyedóra annyira semmi, hogy már azt is kezdtem kétségbe vonni, hogy a tavalyi nyolc és fél órát tartani tudom. Különösen, hogy előttem a Remete és a Róka-hegy, nem beszélve az Ürömi szalagszaggatókról… és mert tavalyelőtt is pont ugyanennyi idő kellett az út első feléhez.
Összekaptam magam és indultam tovább.
Csak addig tudtam gondolkodni, hogy az erősödő melegben jussak fel az eső után csúszós úton a Remetére.
Jut eszembe, azt nem is mondtam, hogy én – bármennyire esőben indultam már otthonról is – száraz utakban gondolkodtam, így ismét mellényúltam a cipőválasztással. A trabuco kemény talpa nem barátja az esős időnek. Csúszik, mint a rossznyavalya.
Szerencsére a botot nem hagytam otthon, bár erősen gondolkodtam rajta, de valamiért az motoszkált bennem, hogy ide kell. Mondjuk, ha elolvasom a tavalyi posztot, akkor azt is tudom, hogy miért, de nem olvastam el. Pedig azért (is) írom.
Mázli, hogy az esővíz, mire odaértem, nagyjából nyom nélkül tűnt el a Remete-hegyről, így meglepően gyorsan felértem. Lehet ismét futni a Rózsika forrásig.
Itt jött az első káromkodós rész, mert egy kicsit kaptatunk a régi sárgán, aztán jött rögtön a következő, amikor a Kötők padja előtt jobb kanyar és a sárga háromszögön felmegyünk a tetőre, azaz a Szarvas-hegyi nyeregre. Mondtam is magamnak, hogy: Ezért kell a bot, b.meg.
Persze erre mondják, hogy a kilátás megéri azt a pár perc szenvedést fölfelé…
Irány Üröm. A korábbi években a Rozália téglagyár és Péterhegy – Határkő utca közötti szakasz adott lehetőséget a kóválygásra, ez mára kizárt, még akkor is, ha az ürömi szalagszaggatók áttették a székhelyüket a vasútállomás környékére, és itt tépdesték le a jelzéseket. Ez az útszakasz az itinerből (azaz szalagozás hiányában is) gond nélkül követhető mára.
Azért sokat számít, hogy nem először teszem meg az útvonalat, mert könnyedén elértem a Péter-hegyi tanösvényt (korábban ezt nehezítették meg a szalagszaggató helyi erők), igaz, most a szalagok is helyükön voltak.
Már csak egy kérdéses pont volt hátra.
Ahogy Budaörsön vannak jó emberek, a Rókahegynél vannak gonoszak. Illetve egy gonosz biztosan van, aki évről-évre a túra napján "véletlenül" kizárja a cápafejű harciebét. Különben az eb lehet, hogy tök jó fej, de én valahogy tartok tőle… Valamelyik évben - emlékszem, pont hallottam - épp a szomszédja próbálta telefonon elérni, hogy jöjjön már haza, mert a kutya kint kóborol az utcán.
Szerencsére ez a hagyomány az idén nem került megtartásra.
Róka-hegy.
A kőfejtő önmagában is szép, de az a tudat, hogy már alig hét kilométer van hátra, valahogy aranyos fénnyel vonja be.
Kocogok.
Lassan feltűnik a távolban a Megyeri-híd pillére, a Békásmegyeri lakótelep, én meg valami víkendházas övezetben taposom a port a napon. Azt hiszem ez a túra leg kiábrándítóbb szakasza, de ahogy Sándor György is mondta a Lyukasórában: Az unalmas részeken is végig kell menni.
Elérem az Ezüsthegyi-kilátó pontot. Már csak le kell szaladni, azaz nem, van még egy pont. Pont a vége előtt. A Puszta-domb. Az a hely, amit ezen a túrán az elsőbálozók rendszeresen kihagynak. De én nem vagyok elsőbálozó.
Egy kis fel. Pecsét. Aztán tényleg már csak le.
Beérek. Nézem az órát 7:23:25 Elsőre nem is fogom fel, hogy ez bizony úgy van nyolc órán belül, hogy bőven van még bennem tartalék. Ha jövőre ismét lesz Buda Határán, lehetne megcélozni a hét órát. Simán. Ha lesz Buda Határán…
Közben erősödött a szél és ronda felhők érkeztek a Balaton irányából. Az se volt vidám, hogy én házilagos tengervízben (esővíz sós izzadsággal keverve) áztam órákon át, de kimondottan szurkolok az úton levőknek, hogy ne kapja el őket a vihar. Főleg Békásmegyer felett semmi se védené őket.
Kedves László, és kedves mindenki, aki ezért a túráért dolgozott! Én részemről köszönöm, amit azért tettetek, hogy jól érezzem magam, és remélem, hogy jövő júniusban ismét lesz Buda Határán.
A pontozásról annyit, hogy egyedül letölthető tracket nem találtam, de valószínűleg az is van, csak én vagyok béna vagy figyelmetlen. Így a túra összpontszáma: 20+4 pont.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintemelkedés (ahogy az órám mérte):
ami a földet tapodta: Asics-Gel Fuji Trabuco 5;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
