Az elmúlt néhány évben megtanultam, hogy jó túrát - és ezzel nem hiszem, hogy újat mondanék - csak jó közösség tud rendezni. Különösen szeretem azokat a túrákat, amelyek valamelyik iskolához köthetőek, mert ilyenkor látszik, hogy tanárok és diákok nem csak az iskolai rendszerben tudnak jó együttműködni.
Pont ezért lettem visszajáró vendég, például, a budaörsi Herman Ottó Általános Iskola őszi rendezvényén a Bakancskoptató teljesítménytúrán (19,71 km; 563 m szintemelkedés). Van persze egy rövid tíz kilométeres táv is.
Ha jól emlékszem most voltam negyedszer, és a túra évről évre… profibb (nem mondom, hogy nem lehetne még mit javítani például az itineren, de akkor is). Hiába no, a rutin meg az évek. Meg, hogy szemmel láthatóan Hermanosnak lenni jó.
Nem sokkal kilenc előtt érkeztem meg az iskolába, és az idén, mintha kevesebben lettek volna, de ezt betudtam annak, hogy a futónaptár átrendezése miatt ez a túra a BSI Maraton fesztiváljának a rövid távokról szóló napjára esett.
Most kellene annak jönnie, hogy gyors nevezés és már indultam is, de ez csak félig igaz. A nevezés az tényleg gyors volt, de nem igazán találtam magam, úgyhogy még percekig tököltem a rajtban. Igazgattam a zsákot, a ruházatomat… kipakoltam, bepakoltam…
Aztán nagy nehezen csak nekiindultam kocogva.
Az az igazság, hogy a túra első három és fél kilométerét, a „zegzugos” utcákon kanyargást nem igazán kedvelem, bár most már egész jól megy, és a szalagozás is évről-évre jobb.
Egyébként az öltözetemet elbarmoltam. Kissé túlöltöztem az eseményt, de attól tartottam, hogy hideg lesz… nem lett. Úgyhogy mire felkaptattam a Huszonnégyökrösre a sárgán, hát csöpögött a víz rólam.
Innen viszont könnyed futás jött, leszámítva azt, hogy Budaörs és Csillebérc között a sárga sávra nyugodtan mondhatjuk, hogy többségében egy single track útvonal, amin én jobbára elég bizonytalanul mozgok...
De végül is egész jó ütemben elértem a második ellenőrzőpontot a Sorrentónál.
Kocogás tovább a sárgán. Mielőtt lekanyarodtam volna a Makkosi-rét felé egy csapat számháborúzó gyerek közé érkeztem. (Itt jegyezném meg, hogy a sárga pólós fiú csalt, mert kézben vitt tárggyal takarta a számát…) Le a rétre. Ellenőrzőpont. És botozásra váltottam a Normafához vezető úton. Az őszi erő szép, de nem igazán fotogén oldalát mutatta. Normafa negyedik ellenőrzőpont. Innen sajnos aszfalatkoptatás a KFKI-ig, a Konkoly Thege úton.
Ötödik pont. Innen irány a Farkas-hegy. Tulajdonképpen a Piktortégla-üregektől, lényegében, lefelé visz az út.
Annyiszor írtam már, hogy a Farkas-hegy az utóbbi években afféle szerelemmé vált, és ezt mindenféle emlékek még erősítik is.
Be is lassultam.
A túloldalon ráfordultam a lefelé vezető útra és újra kocogni kezdtem. Ééés… elcsürtem. Igen, tettem bele egy kis pluszt. Nem is én lennék, ha nem.
Az itiner egyértelmű: lefelé kell menni a murvás úton. Én meg szépen tartottam a piros keresztet és letértem az útról. Szerintem úgy száz méter után jöttem rá, hogy nem jó úton járok, így visszafordultam és megelőztem újra azokat, akik mellett egy-két perce futottam el.
Az út végén még egy utolsó ellenőrzőpont, a hetedik, és utána vissza a Hermanba.
Ok belátom, kicsit sok az aszfalt ebben a majd húsz kilométerben, de én akkor is szeretem. Ez egy könnyű, jól követhető túra.
A rajt után 2:35:55 telt el, és ismét a tornateremben voltam, átvenni a kitűzőt, meg az oklevelet. Utána még egy kis zsíros kenyér és indultam haza.
Ha semmi nem jön közbe jövőre is jövök. Sőt tulajdonképpen alig egy hónap múlva is a Hermanba szólít egy túra, ugyanis itt lesz (remélem számomra november elsején!) a Piros 85 végállomása.
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:
