Ez a hét jól indult. Lett is belőle majd hetven kilométernyi futás… Szerintem fejlődtem. Jót tett a lassítás. Csak az a baj, hogy nem mindig tudom betartani… 

Van az az érzés, amikor az ember minden józan ész által diktált szabályt(?) megfontolást félretéve, úgy érzi hogy ki kell hajtania magát. Hogy – még ha rövidebb távon is – úgy kell futni, mintha verseny lenne. Amikor rájön az ötperc. Amikor bizonyítani akar. Önmagának…

Mert persze, ha az edző, az edzésterv mondja, hogy most mindent bele!, az más kérdés.

Úgy látszik nálam a soron következő roham a 20. héten jött el. Hétfőn.

Tizenhat kilométer laza, maximum normál futást ütemeztem be, de elkapott a gépszíj. Valami olyan járt a fejemben, hogy a K&H-n [tudom, unalmas, már sokadjára mondom] az első hét kilométeren hajtanom kell, de úgy hogy utána még bírjam végig. Tehát meg akartam nyomni az első hetet, aztán lassítani… de a hétből nyolc lett, és még bírtam. Aztán tíz, és majdnem három perccel álltam jobban mintha öt perces kilométereket futottam volna. Persze, hogy megpróbáltam tartani ezt a tempót. Bírom, amíg bírom.

..és 4’42”-es átlag lett belőle. Hopp! A hopp annak szól, hogy az idén ennél jobbat, csak március 15-én Lőrincen futottam [mindössze kilométerenként két másodperccel!], de az ennek a távnak a fele volt. …és most a pulzusom meg sem közelítette a versenytempót.

Még mielőtt ünnepelni kezdeném magam, meg kell vallanom, az időjárás a pártomat fogta. Felhős idő, 12 fok, nem túl erős szél… ideális futóidő.

Szerdán újra kezdtem a résztávozást.

Pofára esés. Mondanám, hogy ott tartok, mint az elején, de ez nem igaz. Ez sokkal rosszabbul ment. Kilométerenként húsz másodperc mínusz. Ezt nem foghatom arra, hogy az eddigi 5x560 métert most 1x840 méterre és 4x560 méterre változtattam… 260 méter plusz, nem hozhat majd két perc romlást. Valamit elcsesztem, de nagyon! A héten a  bemelegítő futást lassítom, oszt maj’ meglássuk.

Ez a résztávos dolog azért helyre rakott, pedig a hétfő teljesítmény alapján már-már csodákat vártam magamtól, meg sima száz [mit száz! kilencvenöt!] perc alatti félmaratonról álmodoztam már. Elszaladt velem a paci, na!

Pénteken egyből óvatosabb lettem. A hosszú, azaz húsz kilométer feletti futásnak eleve úgy indultam neki, hogy elég lesz az 5’10”-es átlag.

Kecskenézős futás, azaz az első hét kilométer földút a Rákos-patak mellett Pécel irányába, meg vissza. Arra mindenképp jó, hogy [tudom. én is unom.] a K&H első hét kilométerére készüljek, mert betonon jobban megy a futás, mint az egyenetlen földúton.

Harmincnégy perc elég volt rá, utána már végig beton. A pulzusom sem szállt el, az átlaga 154 bpm. Ez azért jó.

Vasárnap ismételtem. Sokkal jobb pulzussal. Az idő… mármint az átlagtempó, két másodperccel lett rosszabb. Pont annyi másodperccel, mint ahány fokkal melegebb volt. Na, most abban csak reménykedni tudok, hogy a hőmérséklet emelkedése nem arányosan befolyásolja a teljesítményem, mert a K&H-ra már olyan harminc fok körüli hőmérsékletet jósolnak… Persze ezt még tesztelni kell.

Például vasárnap Kőbányán, vagy hétfőn Dunavarsányban...