Már megint össze-vissza szaladgálok ahelyett, hogy… Persze, tudom, azt mondtam, hogy a két hét pihenő után majd megint rendszeresen, de ha akkor még nem is, mert Délibáb, akkor majd utána.

Most már utána van, de most meg itt a Szufla, igaz csak nyolc kilométerrel, de csak borítja a programot. Meg nyár van, amikor ugye nyaralni is kéne valamikor… Marad az össze, meg a vissza. Pedig a huszonhetedik héten rendesen kezdtem bele. Aztán csak közbejött valami a Délibáb hetében. Az vígasztal, hogy legalább a résztávozást tudom tartani. Talán. Nyaralásig. Mert akkor még az sem biztos, hogy a futócipő befér a csomagba.

Szóval itt volt a 28. hét, amit egy közepes távval, úgy tizenhat kilométerrel akartam kezdeni, utána jött volna a résztávozós nap, meg egy öt kilométeres átmozgatás a Délibáb előtt, és végül a Délibáb, mint pont az i-re.

Na de, hétfőn reggel kiderült, hogy dolog van, én meg kicsit későn keltem, így maradt röpke egy órám a futásra. Bárhogy számolom, nekem egy óra a tizenhat kilométerhez kevés. A tizenöthöz is… azt hiszem, ezt lehetne sorolni, az estleges tizenháromig (de ahhoz mindennek össze kell jönnie), vagy a biztos tizenegyig. Lett belőle tíz és fél. Az átlagtempót és az elfáradást nézve lehetett volna tizenkettő is, de így legalább maradt időm mindenre. Majd az átmozgatás – gondoltam – egy kicsit hosszabb lesz, vagy a bemelegítés-levezetés a résztávhoz.

Az az igazság, hogy kezdtem egy kicsit unni a meleget, bár akkor már azt hittem, hogy megbarátkoztam vele. Mondtam is, hogy csak meg kell adni a hőségnek a tiszteletet.

Szerdán futás a pályára résztávozni. Kicsit gyorsabban futottam a kelleténél, de belefért. Bár az eddigi tapasztalataim szerint az elgyorsult bemelegítés, valahogy mindig visszaüt a pályán.

Szerencsére a pályán nem voltam egyedül. Egy kislány próbálkozott a futással, fogyással. Első három kör. Pihenő. Látom anyukán – az ő jelenléte adja a biztosítást, az erőt a lánykának – hogy szóba állna velem, de bizonytalan.

Második három kör. Pihenő. A csemete a negyedik körébe kezd. Próbálja erőltetni a kocogást. Láthatóan szakad róla a víz. Mondom anyukának, hogy egyelőre jobb lenne, ha csak gyorsan menne a lyány, de azt folyamatosan, ha azt megszokta, meg az ízületei is megszokták, akkor ráér belekocogni. Anyuka hálásan mosolyog, meg kér, hogy mondanám el ezt a csemetének is. Persze – bólintok. Különben is úgy számolom, hogy a következő két köröm végén egyszerre leszünk az anyapointnál. A leányzó közben már abban a szakaszban jár, hogy tíz lépést kocog, tíz másodpercet áll. Nem tudom mi van velem, talán a beszélgetés miatt kicsit többet pihentem, de háromperces tempóval futom a következő két kört. Aztán mesélek. A DK-ról, meg közösség erejéről, a fogyásokról, a futásokról, a számomra hihetetlen fejlődésekről…

És a leányzó megrázza magát és neki indul. Már nem fut csak gyorsan gyalogol, de megy. …és még egy kör, és még egy kör, és tudom, hogy otthon majd rákeres Gergő blogjára, meg a DK-Teamre, és remélem, erőt merít, és nem adja fel.

Közben lefutottam a maradék 2x2 körömet. Irány haza.

Pénteken hiába van hűvösebb, valahogy nincs erőm nekiindulni. Először azt mondogatom, hogy majd később. Délután meg már dolog van. Végül Újpest is (a Suhanj! raktár, mint keresztedzés) is kimarad.

Azt meg, hogy szombaton mi volt Hortobágyon, már elmeséltem.