Rövid hét lett ez a huszonkilencedik. Amolyan két verseny közötti. Pedig a Hortobágy után nem csak rövid futásokat terveztem, hanem legalább két hosszabbat is.
Aztán jött ez a Szuflás ötlet, amire azt mondtam, hogy nekem nyóc’… így lett belőle egy gyorsabbnak szánt tizenhatos, meg a résztáv. Meg a Szufla, de arról már írtam.
Az már legalább egy hónapja eldőlt, hogy ha hétfő, akkor megpróbálok egy gyors tizenhat kilométert futni. Jó, jó tudom a gyors az egy relatív meghatározás, mert ami nekem gyors, az sokaknak kényelmes tempó. Igen, nekem, ami négyessel kezdődik az gyors. Ha meg két négyessel, az már egyenesen száguldás… …és igen a Szuflán 4’36”-os tempót futottam, de az egyrészt csak nyolc kilométer volt, másrészt verseny, aminek a hangulata, a verseny tudata, ad egy olyan löketet, hogy az ember eleve gyorsabb, mint egy edzésen.
Na, ez a hétfő, nem az volt, amikor tempósat akartam futni. De az a tizenhét fok… az megszédített. Arra a ritmusra kezdtem futni, hogy mért-nem-tud-tál-i-lyet-szom-ba-ton-…-…!
Ez ismételgettem magamban.
Egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy furcsán néznek rám a járókelők. Na most vagy azért néztek hülyének, hogy a cseperésző esőben futok [ennek azért kicsi az esélye], vagy azért mert csak én hittem azt, hogy magamban szidom az időjárásfelelőst. Ha az utóbbi eset történt az gáz… fut, magában beszél… fix ketyós. Mint a Forrest Gump, de az legalább csendben volt.
Lényeg, hogy nyolc kilométernél öt perces átlag környékén jártam. Ha lassabbat is terveztem úgy voltam vele, hogy most már tartani kéne, amiben az utolsó másfél kilométer majd negyven méteres szintemelkedése azért rendesen meg szokott fogni… Harminc-negyven másodperccel veszi vissza a tempómat. Most is.
Majd, ha itt, a végén öt percen belül… majd akkor lesz jó.
Aztán kedden eldőlt, hogy szombaton Szigethalom, így a hétvégére tervezett hosszú futás ment a lecsóba… meg, ha már rám jött a nevezhetnék letudtam a NATO-nevezést is. Az tavaly is jól esett.
Szerda és résztáv. Pocsékosan indult. Az első két nyolcnegyven végén azt láttam, hogy ebből még négyperces tempó sem lesz. Az RDS kijelzője csak másodpercekre mutatott tizenégyfél feletti értéket. Aztán szerencsére megjelent egy futórobot. Annak a nőnek állítom valami beépített mechanika van a lábában. Két perces köröket fut (az hétperces tempó, ha jól számolom), max. egy-két másodperces eltérésekkel. Mondhatni könnyedén rója a köröket. Neki elhinném, hogy ötven nap alatt lefut ötven maratont.
Igen bevallom – bár eddig sem beszéltem róla, eztán sem fogok – ez a Norman-féle futás bosszant. Nem az bosszant, hogy én nem tudnám lefutni. Mert nem tudnám. Hanem az, hogy tudom, hogy az én eddig (lassan három év alatt) megtett 3600 kilométeremben mennyi munka van, és látom, hogy az ő bevállalt 2100 kilométeréből lassan semmi sem igaz. Úgy tűnik, az egész nem más, mint egy elcseszett médiahack…
Hogy mi célból?
Hagyjuk…
Inkább azon kéne agyalni, hogy hogy lesz meg a száz percen belüli félmaratonom… És mikor?
