Nekem nyóc’! – Ez volt az első reakcióm arra az ötletre, hogy menjünk Szigethalomra terepet futni szombaton.
Na jó, először megnéztem a távokat, mert az az elnevezés, hogy Szufla 50, kicsit ultra távot takar. Szerintem. Jól sejtettem, de szerencsére voltak rövidebb távok is, így lett nekem nyolc.
Persze egyből ideológiát is gyártottam a nevezéshez, hogy nézzük már meg, hogy terepen tudok-e jobbat futni, mint tavasszal nyolc kilométeres Imre-Lőrincen.
Így legalább nem kellett azzal foglalkoznom, hogy valami olyasmit jelentettem ki nem is oly régen, hogy Hortobágy után legközelebb csak a Nike-félmaraton jöhet szóba.
Különben is a nyolc kilométer az nem félmaraton, meg mekkora buli, hogy uszkve negyedszáz futó a DK-Team színeiben megjelenik egy kisebb versenyen… Megsúgom, nagy buli. [A képeket a szufla képcsarnokából loptam.]
Lassan rajt. A hangszóróból felbömböl a Highway to Hell… Én meg elmorzsolok egy halk káromkodást, hogy ez azért nem egy biztató felvezető zene ismeretlen terepre. Az esemény védnöke a lézerkardján léggitározik, és Gergővel elröhögjük magunkat. Nem, nem Szuflevéderen, hanem azon, hogy futóversenyeken szokatlan módon szépen hátrál mindenki a rajtvonalról. Tisztára, mint egy zárthelyin...
...és Szuflavéder lézerkardja elsuhintja a rajtot...
Ha az ember gyereke 4’40” alatti tempót szeretne futni, akkor nem lehet szarozni, már az elején menni kéne. Két kilométerig tartom a lépést az élbollyal, aztán rugalmas elszakadásba kezdek… vagy ők húznak el? A terep nem tünik veszélyesnek némi homok, meg némileg laza talaj. Jól futható, és jól kijelölt pálya.
Néhányan megelőznek. Az ujjukat nézem. Ha van rajta dugóka, akkor nincs probléma, azok félmaratonoznak. Van.
Megpróbálok gyorsítani, az RDS kijelzője szép lassan kúszik 13 km/h fölé. Ha nem jön (állítólag jön! és jött.) emelkedő, akkor ezt tartani tudom. Jön. Szerencsére csak kicsit lassultam.
Féltávnál, jött a gödör, ami a pálya bemutatófilmjén ijesztőbb volt, mint valójában. Bááár. Ha még kétszer át kellett volna kelni rajta az utolsót már szidtam volna… de nem kellett, mert csak rövidet futottam.
Közben járt az agyam. Azt tudtam, hogy vagy tíz ember van előttem, ebből minimum négy - ők előztek meg – biztosan félmaratonozik. A többi… hát az lutri. De talán dobogós helyen vagyok… és van még előttem egy frissítőpont. Hátha beérek ott valakit, aki elfutotta magát.
A frissítőponton egy ultrafutó. Az ugye engem nem érint.
Mögöttem viszont jönnek. Csak azt tudnám, hogy milyen távon… Megelőznek. Nézem az ujjakat egyiken nincs dugóka. Basszus! Szép lassan kezdem felszívni magam, hogy utol tudjam érni. Közelítek, eltávolodik. Közelítek, eltávolodik. Közelítek, na végre nem ugrik meg. A következő kanyar után… talán beérem. Kanyarodik balra, már mennék utána, de integetnek, hogy nekem jobbra. Ja, hogy befutóra?
Vagy kétszáz méter után jövök rá, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy hányan vannak előttem… Aztán ott a kedvenc táblám… cél balra felirattal. Gyorsítok, mindjárt kint vagyok az erdőből. Illetve nem is mindjárt… Valakit látok rákanyarodni az utolsó ötvenre. Rohanok, ahogy bírok, hogy meglegyen a 4’40-en belüli átlag. Beértem. Összetettben ötödiknek… Erről a dobogóról lecsúsztam. Majd jövőre… azt hiszem ezzel mindent elmondtam.
Négy másodperccel jobb lett az átlagom, mint Lőrincen. Most kéne azt mondani, hogy PB… ami ugyan nem lenne hazugság, de nem is lenne igaz. Mert hiába ez a legjobb időm eddig nyolc kilométeren, de tíz kilométeren volt már jobb a tempóm…
Maradok szurkolni a befutó DK-soknak. Megvárom az eredményhirdetést, de a paprikás krumplit kihagyom, elvégre otthon azt mondtam, hogy ebédre hazaérek… Késői ebéd lesz.
De, nekem nyóc’!
