Lassan érő típus vagyok, nekem három év kellett ahhoz, hogy csak úgy, versenytől függetlenül fussak álmomban. Mostanra jutottam el odáig, hogy nem futni nehezebb, mint rávenni magam a rendszeres futásra.

Egy hét szünettel zártam a nyári (na jó, a vénasszonyok nyarát is beleszámítottam) futószezont. Úgy gondoltam, hogy kell ennyi a téli alapozás előtt. Most őszintén a meteót elnézve van olyan, hogy őszi futószezon? Értem én, hogy a naptár szerint van, na de az időjárás szerint?

A negyvenkettedik héten még húsz fok feletti időben is futottam, most meg a hétvégére hóesést ígérnek… na ugye, hogy az ősz hiánycikk lett.

Szóval az volt, hogy az egy hetes pihenőt követő hétfőn csak azért nem a futócipő rugdosott ki az ágyból, mert nem önjáró. De ha becsuktam a szemem, hallottam, hogy hív, hogy futni akar. Hát ki vagyok én, hogy vitatkozzam? Vele? Az ablakon kinézve azt hittem, hogy ősz van. Ködös párás idő (pont, mint most, amikor ezt a bejegyzést írom), tizennégy fok… el is töprengtem, hogy hosszú ujjú, vagy kesztyű, esetleg mindkettő.

Szóval ott tartottam, hogy előkerült a hosszú ujjú felső, a kesztyű még maradt a szekrényben, és nekiindultam. Csak egy dologról feledkeztem meg, hogy a sportszemüveg nem szereti a párás időt. Klipszes a drága és így a két réteg közt remekül lecsapódik a pára. Ilyen időben a sportszemüvegemnek elméletileg fellőtték a medvepizsit tavaszig… Mivel ezt elfelejtettem, így elmondhatom, hogy szinte vaktában vágtam neki a betervezett tizennyolc kilométernek.

Az egy hét kihagyás, meg a vakvágta miatt, kissé nehezen ment. Fél távra begörcsölt a nyakam, meg a vállam annyira erőlködtem, hogy lássak valamit… Pedig az időt élveztem volna…

Kisebb izomlázzal vártam a szerdát. De nagyon futhatnékom volt, hogy kimozogjam. A terv megint tizennyolc, de most már a hetedik és a tizennegyedik kilométert meg akartam nyomni. Reggeli hat fok már-már azt az érzetet keltette, hogy mégiscsak van olyan évszak, hogy ősz, de aztán ez az érzés gyorsan elmúlt. Az első hét kilométeres etap harminchárom perc. Ezt szokta követni az egy-két lassabb második hetes, de ezúttal tartani tudtam a tempót. Olyannyira, hogy a még a végén is tudtam gyorsítani. Igen úgy éreztem, hogy megérintettem a százperces félmaratont, bármennyire is ennek a lehetetlenségéről próbálnak meggyőzni hónapok óta a különféle kalkulátorok.

És akkor a péntekről ne is beszéljünk… Ennyire jól még talán sohasem ment. [Most kéne az írni, hogy pb. Pb! PB!, de ezt csak versenyeredményre szoktam volt...] Mondhatnám, hogy belecsaptam a lecsóba, de a lecsócsapkodás, csak másnap jött, amikor úgy gondoltam, hogy mit nekem egy mogyoróbokor… a maga bő hatvan centi átmérőjű gyökérzetével. Derék munka volt. Már azt nézve, hogy beállt a derekam.

Isten bizony vasárnap megfordult a fejemben, hogy hagyom a futást a francba. Mondom megfordult a gondolat. …és távozott.

Nekiindultam, és nem ment jól. Illetve azt nem mondanám, hogy rosszul ment a futás, de valahogy nem volt az igazi. Szokás szerint próbáltam a hetedik kilométerekbe belegyorsítani, de valahogy csak úgy kétszáz méteren keresztül bírtam. Ólomból voltak a lábaim, meg a derekam. Az az igazság, hogy még az ötös tempó környékén nem volt semmi bajom, csak ha annál gyorsabban akartam futni.

Mondtam is magamnak, majd hétfőn pihenek. Elvégre akkorra csak egy könnyű sétát terveztünk Dobogókő környékén. Semmi nagy szintemelkedés, csak séta… hát nem jött össze. Kicsit aggódva vártam a keddi futást.