Tulajdonképpen bő három hete szkanderozunk. Én és a takonykór. Amikor úgy tűnik, ő az erősebb akkor hajnali egy és három között ugató köhögésre ébredek, amikor én, akkor végigalszom ugyan az éjszakát, de reggel…
Szóval kényszerpihenő van. Egy hete, illetve mégsem, de erről majd a következő bejegyzésben, mert még tartozom a november végével, meg azzal, hogy hogy megy az oximorun. Egyszóval? Szarul.
Bővebben? Nagyon nehéz… nek tűnik.
Szóval – mint azt az előző bejegyzésben említettem – hirtelen könnyű feladatnak látszott, a lassabban, alacsonyabb pulzussal futás, de mint tudjuk a látszat csal.
Aztán jött a kistarcsai verseny, ahol a kaptatóknak köszönhetően az átlagpulzusom 159 bpm körül ketyegett. A téli feladat decemberre, hogy a 145-150 közötti tartomány alsó határán fussak. Ebbe egy-egy magasabb pulzuson futott esemény belefér ugyan, de nem cél.
A terepfutás utáni első alkalomnál, valahogy arra számítottam, hogy még a 145 környékén sem leszek. Elég csak a verseny tempóját, azt az 5:19-et tartani. Órát nem néztem, de gondoltam, érzésre is simán meglesz. Mi lehet ebben a bonyolult? Talán a végén a kaptató, de különben az ég egyadta világon semmi. Sütött a nap, és élveztem a futást.
És valahol rohadt módon elfutottam magam, valahol meg nagy óvatosan elbambultam… ilyenkor sajnálom, hogy nem GPS-szel futok, mert marhára kíváncsi lettem volna, hogy mégis, hol meg mit? Így meg maradnak a megérzések…
Node, az lehet, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de a tervezett tempót ugyanúgy el lehet cseszni. Akár háromszor is, nemhogy kétszer!
Csütörtökön, megint elfutottam magam. Éppen hogy a tervezett tartományban tudtam maradni. Persze itt most lehetne az a kifogás, hogy a tél közeledtével egyre sűrűbben bandáznak a kóbor ebek, és egy ilyen csoportba sikerült váratlanul beleszaladnom. Kölcsönös ijedség után mondhatnám, hogy én voltam a gyorsabb, de inkább ők voltak lusták. Tudom, bennem van a hiba, de nem szeretem még a szóló kiszerelést sem, de a falkást kimondottan rühellem.
És kezdtem azt hinni, hogy lassan futni nem is lehet.
Szombaton...
...nos szombaton szartam a farmra. Amikor úgy éreztem, hogy kezdenek a pacik elszaladni a lábamban, olyankor az órára néztem. Majd megint megfeledkeztem magamról. Egyszer, kétszer, sokszor… De – mentségemre legyen mondva – az volt az érzésem, hogy ezzel űzöm ki a taknyot végképp magamból.
De csak felbőszítettem.
Estére nekem ugrott, de úgy isten igazából. És megmutatta, hogy mit tud.
Én meg csak kamillázok… hogy nézd már ez minnyá’ lenyom.
ps. A szkanderozásnak valahogy az albán verzióját jobban kedvelem. Ezért is van a posztban a jó bég nevével márkajelzett üveg.
