Vannak ugye olyan számok, mondhatni sarokkövek, amiket poszttal szoktam jelezni. Ilyen szám például az ötszáz. Halkan jegyzem meg, hogy ez két éve, majdnem az éves futómennyiségem volt…
Most meg azon búslakodom – na azért nem nagyon, csak egy kicsit – hogy az idén három egész héttel később értem el ezt a sarok izét, mint tavaly. Mondjuk erre számítottam is. Ezek a páratlan számú évek úgy látszik ilyenek.
Ez meg különösen.
Az Imre-Lőrinc csúszik egy hónapot. A húsvéti Rákoscsabán nem hogy a nyuszival találkozni nem volt esély, hanem attól kellett tartani, hogy befut a Mikulás.
Már előre aggódom, hogy mi lesz Óbudán…
Nem érzem magam formában, na!
Ez látszik a blogon is, valahogy kevesebbet írok. Márciusra kezdtem magamra találni, de még pont úgy érzem magam, mint két évvel ezelőtt, amikor vagy négyhónapnyi kihagyás után újra elkezdtem futni.
Le vagyok lassulva.
Viszont visszajött az egyik legjobb dolog a futásban. Kikapcsol. Szó szerint. Vannak azok az időszakaim, amikor egy-egy futásra visszagondolva olyan – hogy is mondjam – eseménydús, amikor a külső ingerek bombázzák az agyam, amikor nem tudok magamra, a futásra figyelni. Ez leginkább a tavaszi időszakra jellemző…
Na, ez most nincs.
Tavasz sincs.
Pedig azt nem lehet mondani, hogy érdeklődés hiányában maradt volna el.
Most viszont kissé szétszórt vagyok. Fejben már a Hajógyárin rovom a köröket.
A tavalyi öt percen belüli kilométerekkel szemben, most olyan 5’20”-on belüli tempóval is elégedett leszek. Örömfutás van betervezve… a gépszíjat itthon hagyom.
Azt hiszem ezt a posztot most be kéne fejezni, inkább majd arról írok, hogy az Óbudai Futófesztivál hogyan sikerült. Délben rajt!
