Szombaton Ultrabalaton. Khmm...
Most kezdek beszarni, pedig nekem ugye nem is kell körbefutnom a nagy tavat, csak egy rész vagyok az egészből, azaz ott leszek egy váltóban. Nem vállaltam semmi emberfelettit, csak olyat, amit minden valószínűség szerint teljesíteni tudok. Akkor meg mire ez a para?
A kérdés jogos...
Én speciel egy váltótól jobban félek, mint az egyéni indulástól. Ha egyedül nem megy, akkor… akkor sincs semmi. Legközelebb majd újra megpróbálom, vagy hagyom a francba az egészet. Mit veszthetek?
Önbecsülést? Azt nem. Egy-egy elbukott próba nem a világ, a sikeres… nos az meg megerősít.
A nevezési díjat? Az sem veszteség elvégre az élmény meg van, még akkor is, ha nem tökéletes.
A sikeretelen verseny is lehet sikeres. Mert tanulok belőle. Mert megmutatja, hogy éppen hol tartok valójában.
A váltóban az a szar (sic!), hogy nem csak magáért csinálja az ember. Abban hibázni, ne adj isten elbukni (értsd a vállalt távot, időt, mifenét) nem teljesíteni az még egy, két jelen esetben kilenc ember örömét rontja, ronthatja el. És ez már felelősség.
Na ezért kerülöm a váltóban versenyzést, aztán, ha véletlenül megfeledkezem magamról, akkor mindig kiderül, hogy fantasztikus élmény egymás erősítése. Mondhatni kihagyhatatlan. Valahogy, valamiért az öröm eredői nem összeadódnak, hanem szorzódnak…
Ki érti ezt?
