Bonyolultan fogom kezdeni, mert most kicsit szomorkás a hangulatom. Köszönhető ez az idő járásának, meg annak hogy most bő másfél nappal a célba érkezés után jön ki rajtam a fáradság.. meg van még itt valami, amiről nem szívesen beszélnék, és nem is fogok nagyon, de a lényeget kihagyva most azt is kiokádom magamból, hogy a lényegre tudjak majd koncentrálni.
Legyen elég annyi, hogy mi, mármint a csapat hibáztunk, illetve kialakult egy olyan láncreakció, ami hibás(nak is gondolható) döntések sorát eredményezte. Most az a helyzet, hogy senkinek nem jó, de valahol mindenki elmondhatja magáról, hogy igaza van. Szar ügy. Jól nem lehet kijönni belőle, csak a személyes tanulságok levonása mellett tovább lépni. Ezt teszem most én is. Nem boncolgatok, nem megyek részletekbe… odáig akarok eljutni, hogy csak a szépre (meg a még a viccesnek mondható bosszúságokra) emlékezem.
Mert ez a két nap, amit úgy hívtunk, hogy az UltraBalaton tényleg baromi sokat tud adni. Most értettem meg, hogy miért van az, hogy az indulók többsége, akik egyszer itt voltak, azok visszatérnek. Ki a dicsőségért, ki a katarzisért, ki a közösségi élményért.
Bennem elsősorban emlékeket ébresztett, tanított magamról, és talán még az egykori kamaszt is előhozta… Kell ennél több?
Valószínűleg már az is emlékek tömkelegével árasztaná el az agyam, ha csak úgy körbe autóztuk volna a nagy pocsolyát, de így hogy néha kiettem a lában a kocsiból… Csak olyan furcsa kimondani, hogy a legtöbb településről az első, ami eszembe jut, olyan évszámhoz kötődik, ami úgy kezdődik, hogy 198. … Basszus! Öregszem.
Inkább vissza a futáshoz.
Kicsit nagyképűen hangzik, de az igazságnak megfelel, hogy két verseny jutott erre a hétvégére. Volt ugye egy Extra SkyRun meg az UltraBalaton a DK Gyorstalpalók csapatával.
Hol kezdjem? Még ott, hogy kicsit mosolyogva nézem még tavaly ősszel a többiek UB lázát? Mert, hogy olyan megmosolyogtató volt, hogy néhányan hogy ráindultak az UB-ra. Én meg csak annyit írtam ki a FB falra, hogy
„Ugyan nem igazán érdekel az UB, de, ha valamelyik csapatnál kiesik egy ember, akkor… és esetleg… kisegít(het)em a csapatot. Már, ha szükség lenne rám.”
Így utólag ez nem is arról szólt, hogy én mit gondolok az UB-ról, hanem inkább arról, hogy ki és mikor csap le arra a tényre, hogy nincs csapatom. Hogy ki bízik bennem annyira, hogy úgy gondolja, hogy szüksége van rám. Mert én egy ilyen egoista barom vagyok, csak próbálom kulturáltan előadni.
Ha jól emlékszem órákban, de lehet, hogy csak percekben volt mérhető, hogy lestoppoltak. És bár akkoriban nem híreszteltem, de azóta azon pörögtem, hogy a bizalmat meg kell hálálni, mert ritka kincs.
Aztán múltak a hetek meg a hónapok összeállt a csapat, és egyszer csak azt láttam, hogy basszus ez az izé itt van a nyakunkon.
Baromira nem tudtam, hogy hogy fogok csapatban működni. Hogy mennyi a toleranciaküszöböm, hogy mennyire vagyok tolerálható.
Baromira nem tudtam, hogy fizikailag hogyan reagálok arra, hogy huszonnégy órán belül minimum háromszor kell kiszállnom a buszból és futnom. Méghozzá magamhoz képest stabilan kiszámíthatóan egyenletesen. Esőben, tűző napon, szélviharban vagy éjjel. Csak azt tudtam, hogy erre a kalandra elköteleztem magam. A célba érésig CSAK csapatérdek van…
Szerencsém volt. Lényegében olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akik szintén így gondolták. Jó, abban, hogy hol kezdődik, és hol végződik a csapatérdek, abban volt némi véleménykülönbség, de a lényegi kérdésekben – úgy gondolom – egyetértettünk.
Egy biztos, mi csak magunkkal versenyeztünk és nyertünk!
Jó volt, na! Köszönöm nekik, hogy velük futhattam.
Itt elpofáztam már egy komplett bejegyzésnyit és gyakorlatilag semmit nem írtam a futásról, csak filozofálgattam. Igen, az UB erre is jó. Elgondolkodtat néhány dolgon…
Hát ebbe a bejegyzésbe, már sok minden nem fér, így az UB három szakaszáról most nem esik szó, de hogy az olvasó ne maradjon futás nélkül, Extra SkyRun, az UB nulladik napján.
Jött ez a lehetőség, hogy a SkyRun versenysorozat keretében, amolyan bónuszversenyként, rohanjunk egyet az égbe. A Club Aliga löszfala éppen jónak látszott erre a feladatra, és azért az az ötven méter nem olyan nagy szintkülönbség. Kétszáz méteren… annyit csak kibír az ember… főleg, ha csak egy kilométert kell futnia addig…
Hát ezt remekül elcsesztem. Harmadikként rajtoltam. Első hiba, túl gyorsan az előttem rajtoló után. Legalább egy percet ki kellett volna hagyni. Az első kilométeren megpróbáltam időt nyerni. Hát nem tudom, ki hogy van vele, de talán nem volt szerencsés döntés négy perc alatti tempóval megközelíteni a löszfalat. Nem mondom az első lépcsőkön még felvitt a lendület, de utána elfogyott a szufla. Majdnem annyi idő alatt értem fel a tetőre, mint amennyi idő alatt letudtam az az egy kilométert. Hát büszke nem leszek a hat és fél perces eredményemre.
Még szerencse, hogy kétezerért női pólót adtak, ami természetesen valahogy szűk… de legalább nem fogom hordani. Bár, ha nem csinálok belőle felmosórongyot, akkor félő, hogy máson fog emlékeztetni a fiaskóra. [Itthon azért csináltam egy kontrollt, a tükör előtt de vagy nagyon hideg volt pénteken, vagy a rajtszám osztó csajok biológiatanára a hibás, de szerintem sem az elsődleges, sem a másodlagos nemi jegyek tekintetében, pláne futócuccban nem okozhatnék fejtörést.]
Jó buli ez a SkyRun, csak kéne hozzá, valami megfelelő gyakorlólépcsőt találni.
No jó, a legközelebbi bejegyzés tényleg az UB-ról, a napsütésről, az emelkedőről, az esőről, meg a vakonfutásról, és az éjszaki műszakról fog szólni.
