Tanulok, pontosabban tanulnék… Vajon mi jön a flow után? Vagy minek is kellene jönnie?

Nem tudom, hogy ki emlékszik arra a tavalyi görkoris bejegyzésre, amiben leírtam a szétesésemet és az azt megelőző állapotot.

…És utána kicsit se kép, se hang. Nem emlékszem vagy húsz kilométerre. Azt tudom, hogy hajráztam néhány bringásnak, meg ünnepeltem egy kétkerekű DK Team-est… de úgy különben semmire sem emlékszem, csak a hóesésszerű fehér szarra, amit a nyárfáknak köszönhettünk. Meg egy táblára, amire az volt írva, hogy még 10 km…

Ott felszállt a köd az agyamról. Húsz kilométer 45 perc alatt. Én ilyen tempót nem is tudok. Én ilyen sebességnél félek! Asszem…

Két kilométer kellett még hozzá, hogy felfogjam. Felfogtam. Szétestem. Erre inni kellett. Zsuzsát előreengedtem. A kétszemélyes bolyunk feloszlott. A célig már nem értem utol…

Akkor letudtam azzal, hogy egyszerűen megijedtem, attól, hogy túl jól ment. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.

Erre most itt az idei csúcsfutás, ahol valami hasonló történt:

…úsztam az árral, szépen nyugodtan, hat harminc közeli tempóban, a fejemben megszólalt Sziámi, ha témában nem is, de hangulatban mindenképp ideillő örökbecsűje, hogy sodródni kell… Flow. Nyolc kilométeren…

…Baromira nem érdekelt senki és semmi, csak a futás. A villanypásztor bejelezte a kilométereket, olyankor rápillantottam, nem mintha felfogtam volna a közlendőjét, a táblák nagy részét meg észre sem vettem. Az ilyen élményért szeretek futni.

Túl jó lehetett, mert a végső emelkedőre kanyarodás után valaki kihúzta a zsinórt…

Nem értem én ezt. Két közel hasonló történet, hasonló befejezéssel.

Mi lehet a hiba? Ha egyáltalán volt hiba…

Segítsen már valaki, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Próbálom hasonlítani valamihez, amit értek, de nem megy.

Lehet, hogy ez valami defekt nálam, hogy nehogymá’ túl jó legyen, vagy ez egy természetesnek mondható állapot ilyenkor? Olyan mint az elalvás szeretkezés után?

De most tényleg, hogy van ez?