Az van, hogy egy kérdéssel kell kezdenem.  Szóval, ugye senki sem gondolja, hogy azért fogok dicsérni egy versenyt, mert dobogóra állhattam? Bárki megteheti, főleg, ha ezért a rendezők nem szólnak rá az ember gyerekére. [ez volt az egy] Ugye senki sem gondolja, hogy írok valaha is olyan bejegyzést, ahol nem morgok? Legalább egy kicsit. [ez volt a második, az… mert számolni sem tudok]

Történt, hogy ezen a hétvégén nem szándékoztam versenyre menni, bár a BSI Intersport túranapja… csak az már ütközött volna a vasárnapi futásommal, amit így is egy időben két helyen kéne, de csodákra nem vagyok képes. Marad a hosszabb.

Meg aztán valakinek keresni akartam egy rövidebb hétvégi versenyt, és belefutottam a Magyar Hegyi- és Terepfutó Szövetség (MAHFUSZ) [basszus hány olyan szövetség létezik még ebben az országban, akinek a tagjai futnak, és én még nem hallottam róla… csak az a qrva UrbanCross de az egy másik történet] nyílt mezeifutó versenyébe, amit a kőbányai Merkapt Sporttelepen rendeznek. Valamiért megmozgatta a fantáziámat és miközben bőszen ajánlgattam, valahogy kedvet kaptam hozzá.

Rövid, könnyű, gyors, azt hiszem ezzel magyaráztam, hogy a budai hegyek helyett Kőbánya felé vettem az irányt. Az sem titok, hogy lett lévén kőbánya nem hegy, így beterveztem egy szolid huszonhat perc körüli befutót, csak hogy ne szakadjak meg.

És jött a pofon. Kőbánya nem síkság, ezt ugyan magamtól is kellett volna tudnom elég sok évet eltöltöttem ott. A pályát, ami 1,3 kilométer már meg sem mertem nézni, csak fogtam a fejem, hogy ez bizony szívás lesz, rövid, de annál meredekebb lejtőkkel és kaptatókkal. Kezdtem a huszonhatot fejben átírni harmincegyre.

Közben gyűltünk, és a rajtnál azért felmerült bennem, hogy mégis túrázni kellett volna menni.

Tudni kell, hogy az idei év legnagyobb szívása azért volt Debrecen, mert 1) hőség volt 2) sokan voltunk 3) szivatós volt a pálya. Most nem volt hőség. És pont elegen voltunk ahhoz, hogy a tömegrajtot még ne nagyon szívjuk meg. Azért a pályavezetésben itt is működött a wolfeinstein-mód. Itt is beszorultam egy ötfős csoportba, itt sem tudtam előzni, de ez a harmadik kilométertől már nem is érdekelt. Onnantól a „csak végig bírjam futni” vette át a vezető szerepet. Mondhatni beszarás, de öt perc körüli tempónál döglődtem.

Igaz volt itt minden, mint a moziban, salak, murva, beton, fű, makadám [ugye a makadám az a sárga izé, ami qrvára csúszik?], föld. Hepe, meg hupa, árnyék, meg tűző nap. Mondtam is magamnak, ha még némi lépcső, meg egy fedett rész bejátszott volna, akkor ilyennek képzelném az UrbanCross pályát… és ilyenen akarnék edzeni hetente legalább egyszer.

Ha, és megint csak Debrecenre kell hivatkoznom, ha többen lettünk volna, akkor már nem ilyen jó. Ráadásul azzal, hogy az első kör két kilométeresre lett felbővítve, hogy a lejtő/kaptató mennyiség bőven meglegyen, a szakaszos rajt nem működött volna, bár az a pár száz méter plusz, ami egy ötödik körrel járna, az belefér szerintem.

Talán nem is futottam mostanság olyan pályán, ahol végig figyelni kell. És lehet, hogy menetközben szidtam az útvonal tervezőt, de nagyon ott volt. Hát hol van olyan, hogy egy verseny harmadik körében ne azon morogjak, hogy már megint… itt a „na még egyszer, hátha jobb lesz” volt a jelszó. És mennyei boldogság volt célba érni.

Mondjuk az még jobb lett volna, ha nem romlik minden egyes kilométeren az időm. Folyamatosan lassultam. Azért én már kinőttem abból, hogy kilométerenként úgy nyolc másodpercet lassuljak… Gondolnám, de nem! A 4’50”-es tempó nekem sok volt kezdésnek, viszont ahhoz rövid volt a verseny, hogy ne erőből fussam. És azt hiszem síkon ez majd egy perccel gyorsabb lett volna… Mindenesetre én ide úgy jöttem, hogy huszonhét percen belül szeretném... lett belőle 28:27, ami egy korosztályos bronzra pont elég volt, de szerintem meg tudnám én ezt futni úgy rendesen is.

Legközelebb.

A Mahfusz nevét meg megjegyzem… hátha minden versenyük ilyen.