Ha november, akkor félmaraton Siófokon. Harmadszor. Sokban más ez a harmadik, mint a korábbiak, de a Balaton ugyanaz. Szeretem ilyenkor, és mindig azt mondom, hogy akkor is eljönnék, ha nincs verseny. De, lássuk be, ez önáltatás, kell a verseny.

Úgy készültem a 10. Balaton maraton félmaratoni távjára, hogy most először volt bennem minimális a drukk. Először az volta helyzet, hogy bár tudtam magamról, hogy 1:50:xx körüli félmaratont tudok, de az első félmaratonom (szeptember, Nike, kánikula) olyan tragikusan szar lett, hogy összezavarodtam. Úgy indultam neki, hogy ha két órán belül célba érek már az is csoda.

Tavaly minden, de minden gondolatom a sub száz körül forgott. Annyira rá voltam feszülve, hogy szinte törvényszerű lett a vége, kevesebb, mint fél percen bukott a dolog.

Mind a két évben feladattal érkeztem, és annak a terhét cipeltem. Az idén meg… Ősszel letudtam, mit letudtam, túlteljesítettem(!) az idei tervet, és nem volt más dolgom, mint szurkolni szombaton, és vasárnap futni egy szépet. Persze, hogy száz perc alatt.

Ehhez már csak az időjárás felelős segítsége kellett volna… eszébe sem jutott. Azt hiszem, erre mondják, hogy nem túl zavaró köd. Én attól még nem rajongok érte. Örültem is amikor vasárnap reggel úgy tűnt, hogy felszállt.

De hát, a november, az november.

Azért jó görcsölés nélkül beállni rajtzónába. Bonyolult terv az nem volt, csak annyi, hogy nem elrohanni az elejét, és a part földutas részén nem lesérülni… A Piros 35 óra nem százas a bal lábam. Azt nem mondanám, hogy lépten-nyomon kifordul… inkább csak nyomon… Három szakaszra osztottam a távot 34-33-32 időtervvel.

Rajt, a szakaszolásnak köszönhetően szinte simán… leszámítva a megkerülhetetlen váltókat. Még mindig a váltó összidejére adják rajtzónát… Shazbat! Azért a második kilométerre nagyjából rendeződik a mezőny. Ezek a kettes zónába keveredett lassabb futók nem is sejtik, de ugyanúgy plusz energiát vesznek el tőlem, mint amikor elkap a gépszíj és a gyorsabbakkal futok. Ugyani a lassabbak kerülgetése közben ugyanúgy feleslegesen gyorsítok… na mindegy innentől szép egyenletes menet… közben megelőznek a hármasból induló alultervezők…. bár némelyikükről, majd idővel kiderül, hogy csak elfutotta az elejét. Megszokott útvonal… élvezem.

Aranypart kemping, a hetedik kilométer… a tervhez képest két perc mínusznak örülök, ez nem elfutás. Jé, jönnek ismerősök szemből.. aztán vissza a rajtközpont felé, mintha ereszkedne a köd. Még jó, hogy hoztam a kesztyűt…

Ez most tényleg az a futás, hogy a következő hét kilométeren semmi sem történik, csak fogynak a kilométerek. Azért a part még hozhat meglepetést.

Tizennegyedik kilométer, teljesen menetrend szerint fél perccel az első tovább növeltem az előnyöm a tervhez képest… Valahol a száz és a kilencvenöt perc között félúton. Szurkolók (már a parton) mosolygás… megy ez… Qrvaélet! Ez valahol a tizenhetedik kilométer magasságában pottyan ki a számból… és sántikálok. Megint… Úgy a harmadik lépésre hoztam a formám a földúton. És jön négy iszonyat 4’50” feletti kilométer… vagyis inkább valamivel több három, mert múlik a fájdalom, de csak lassan. Azért a befutót még meghúzom, hogy négy harminc alatt legyen… valami felemelő látni, hogy a bruttó időm a tervezett nettón belül van. Azt hiszem, kiabálok is a célkapuban.

Most raktam helyre magamban, hogy a száz percen belüli félmaraton tényleg az enyém… mert megérdemlem. Volt három egyenletes köröm (32’01”, 32’37”, 32’21”) azt hiszem ez mindent elmond az idei edzésmunkáról.