Sokáig úgy nézett ki, hogy Kistarcsa lesz az idei utolsó verseny, aztán jött egy új mánia, és a kistarcsai terep kimaradt. Viszont futottam egy jót huszonharmadikán Pestlőrincen, a 105. Mezeifutó OB keretein belül megrendezett nyílt versenyen.
Az úgy kezdődött ugye, hogy volt az a hirtelen felindulásos futás Kőbányán, amikor lelkendezni kezdtem a Mahfusz-os mezeifutások iránt.
Az a nagy büdös helyzet, hogy nekem semmit nem mondott eddig az, hogy mezeifutás. Nem értettem, hogy mi benne a pláne. Lehet, hogy most sem értem, és utána kéne olvasni, csak nem merek. Még buknám a lelkesedést.
Az van, hogy amikor futni kezdtem versenyekre járni, ahogy fejlődtem, beleestem abban a hibába, hogy mindig, mindenhol a lehető leghosszabb távot kell választani, mert rövidebb táv, az olyan… visszalépés szerű. Én meg, az überfasza, én csak előre törtem, mert az a siker. Ha ugyanazon a hétvégén egy húsz és egy hat kilométeres táv között kellett választanom, akkor természetes volt, hogy a húszat választom.
Erre most itt volt a múlt hétvége, ahol a biztos verseny a 105. mezei OB mellet megrendezett Nyílt Mezeifutó verseny meg Kistarcsa, és a mezeifutás lett a biztos befutó.
Ugye ezek a versenyek azok, amik megtestesítenek mindent, amitől hogy úgy mondjam, fázom. Példul pálya rövid, így négy kört kell futni… Ami meg ugye két körnél hosszabb, ott baromi nagy az esélye, hogy leköröznek. Azt nem szeressem. Nincs egy hosszabb táv, tehát a „jó futok” azaz a nálamnál jobban, gyorsabbak, erősebbek… Tehát mindenki, aki a versenyen előbb ér célba ezen a távon indul, és mivel nincs tömeg a tömegrajtnál, így nagy eséllyel a mezőny második felében végzek. Ez meg cseszteti a hiúságom. Mennyivel jobb már a mezőny első felében, negyedében, esetleg az első tíz százalékában végezni. Hát nem? Az olyan ego simogató.
Viszont, ha jobban megnézzük egy jó pályával a mezeifutás (leszámítva a lekörözést, de ugye ezen meg lehet dolgozni) van olyan izgalmas futóként, mint egy hosszabb verseny.
Nem lehet beleunni a pályában (ó hogy én hogy utáltam a ligetet már a második körben a K&H-n), kanyarog, ha teheti felvisz dobra, szóval kihasználja a terep adta összes nehezítést. Például a Bókay-kertben kijelölt pálya esetében még ki is hagytak a szóba jöhető akadályokból… Jól tették…
A rajt előtt egy órával érkeztem, mert még nevezni kell, meg esetleg jönnek ismerősök, lehet beszélgetni, és a novemberi szélben nem ártana melegíteni. az utóbbi elmaradt a melegítés helyett a melegedést választottam. A pályarajz alapján sok kanyar, sok domb úgy számoltam, hogy ha 4’50”-es tempót meg tudom futni az már jó. Az, amikor háromszor kell felfutni egymás után ugyanarra a dombra, minden körben… az azért lassít, legyen az a domb bármilyen kicsi. A negyedik körre szerintem már qrva magasra nőtt.
A rajt utáni tumultust leszámítva a mezőny bőven elfért a pályán…. a dombok körről körre nyújtották. Én szokás szerint valahol a közepén, az élbolyhoz képest (ami az OB női futama is volt egyben) egy körrel lemaradva, míg a végére én is egy kört vertem rá.
És megint a kettős érzés a végén, mert ugye azt mondtam, úgy terveztem, hogy a 4’50” az már jó. Hát ez jó lett, azaz 4’47”. Ugyanakkor, ha lebontom kilométerekre, akkor ez ritka rossz futás volt. Folyamatosan lassultam, még azokon a kilométereken is, ahol nem volt benne a domb. Ja nem, most nézem a térképet olyan kilométer nem volt… legközelebb ilyen versenyen 500 méteres körökre kell állítani. [valaki megjegyezné! én úgyis elfelejtem].
Szóval a tempók: 4’25”, 4’40”, 4’44”, 4’53”, 4’56”, 5’02” (ez utóbbi, távban nem volt egy kilométer).
Itt valami nagyon el lett cseszve, csak éppen azt nem tudom, hogy mi, mert menet közben nem éreztem úgy, hogy elfutottam volna az elejét. Nem léptem rosszul, nem fájt a lábam… szóval nem tudom.
Talán a front. Viharos szél jött a végére, meg eső..
Egy biztos, jövőre a hegyifutók versenynaptárára oda fogok figyelni. Jók a versenyeik.
