Budapesten vannak jó helyek a futásra, meg vannak felkapott helyek. Az utóbbiakat szinte mindenki ismeri, az előbbieket jobbára csak a közelben lakók. Nem tudom például, hogy hányan indulnak neki Angyalföldnek, csak azért, hogy fussanak egyet a Népszigeten?
Én is csak azért indultam neki, mert a Gyaloggalopp Sportiroda és az Angyalcipők tegnap ott rendezte meg a Népszigeti Terepfutást. Számomra legalább annyira ismeretlen terepen, mint a múlt héten a Merzse volt, azzal a különbséggel, hogy a Népsziget közelében soha nem laktam. Ok. írták, hogy vadregényes táj, meg minden, de úgy voltam vele, hogy egy 4’30” – 4’40” közötti csak kiizzadok magamból, elvégre ott egy csomó evezős klub, azok meg csak keményre futották a Duna partját, árvíz meg nem volt.
A versenyközpont az MTK Vízitelepe…
[Én megdöbbentem bevallom. Értem én, hogy nem kell a luxus, hogy kemény környezetben edződnek az ifjú, és kevésbé ifjú sportolók, de nem hinném, hogy ez a környezet lenne a jövő sikerének a záloga. És tartok tőle, hogy a legtöbb vízisport telepen hasonlóan spártaiak a körülmények. Nem, nem fogok más sportágakra mutogatni, csak egyszerűen megállapítottam, hogy szülőriasztó… Bocs a kitérőért!]
A rajthoz lesétáltunk a Duna-partra. Megnyugodtam, hogy olyan a talaj, aminek elképzeltem…
Mondhatni a déli napsütésben elrajtoltunk...
A kisebb versenyeken mindig bajban vagyok a rajttal. Főleg, ha szűk az út. Egyrészt nem akarom a gyorsabbakat hátráltatni, hadd menjenek, nekem is jobb, ha nem lihegnek a nyakamba, másrészt én sem szeretnék más nyakában lihegni. Ilyenkor a mezőny közepére állok, így legalább az első fele nagyjából összejön. És olyan ötszáz méter alatt nagyjából szétrázódik a mezőny is…
Élvezetem. Még a hajóköteleken átlépegetős… mert ugrálni azt nem kellett, de hasra esés veszélyes volt részt is. Utólag visszagondolva sem érzem azt, hogy elfutottam volna az elejét, holott a tervezett tempónál gyorsabban négy húsz alatti ezrekkel futottam le az első három kilométert.
Fejben már azt számoltam, hogy ilyen tempó mellett visszafelé még erősíteni is tudok. Mert akkor még nem tudtam…
Hogy az ártéri erdőbe betérve tulajdonképpen átváltunk az akadályfutásra.
Mert az még hagyján, hogy keskeny ösvény vezet az aljnövényzetben, illetve nem is hagyján, mert van nekem ez a kis problémám a rövidlátásommal, ami valamiért azt eredményezi, hogy kvázi szűk helyen bizonytalanabbul, lassabban futok. Ez most nem felhánytorgatás az útvonal kijelölésért, csak amolyan ténymegállapítás.
Szóval ott tartottam, hogy a keskeny ösvény, avagy csapás hagyján, még úgy is, hogy csalánfalban vezet… de ehhez még hozzá jött, hogy kidőlt fákon, fák alatt vezetett az út. Mondom, hogy akadályfutás. És amikor lendületből próbálok egy ilyen fa alatt átbújni, és ezzel egyidőben beakad a lában egy gyökérbe… akkor elnyújtott testtel szállok pár métert. Csak az a baj, hogy ennek a végén nem egy elegáns átpördülést követően pattantam talpra, mint ahogy jobb, és kevésbé jobb akcióhősök teszik, hanem elnyúltam, mint a gyalogbéka.
Ha ez burleszk filmben történik az éppen mögöttem futó pár ember nem várja meg, míg felpattanok, hanem a hátamon folytatja az útját…. a kikerülés nem ment volt. De szerencsére nem burleszk volt.
Ezen a két kilométeren egy percnyit lassult a tempóm. Itt már újra ott tartottam, hogy ürülök, ha az ötperces átlag meglesz… Itt mellesleg már a tizedik hely környékén voltam.
Kiértünk az erdőből. Frissítő… töltés. Nem magamba.. fel, rá, futni… kezdtem volna éppen visszagyorsulni, amikor kis visszatérés a csalánosba (ott két helyet visszaestem), majd jött a parti föveny. Hófehér gyönyörű homok. Bokáig… Szerintem nem normális, aki szeret homokban futni. Ok, hogy filmekben jól néz ki, de akkor is…
Véget érni nem akaró másfél kilométer. Utána meg fel a gátra…
Itt már tudtam, hogy nem lesz ebből se 4’30”, se 4’40”… és nem mondom, a törökbálinti terep nehezebb volt, de ezt az útvonalat sem fogom imába foglalni…
A vége 10,64 kilométer lett 51:28.
Előjött a szokásos gond: ha a meghirdetett és a valós táv közt az eltérés több mint plusz kétszáz méter, akkor a befutóba belelassulok.
Ezt még tanulnom kell.
Na jó, ezt is…
Persze hogy nem mondom, hogy soha többet Népsziget, mert tulajdonképpen baromi jó a változatos terep. Mondjuk, egyedül nem mennék… nekem így elsőre kísértetiesebb volt, mint a Hármashatár-hegy. talán a lepusztultnak tűnő épületek, talán a váratlanul itt, ott felbukkanó hajléktalanok tették… nem tudom. Meg kéne ismerni, mert különben ez jó hely.
És jövök máskor is…
(az esményképeket Norbert Elek készítette)
