Tulajdonképpen, mintha két túrán lettem volna. Volt egy jó tizenöt kilométer kisebb bosszúságokkal, de olyannak mindig kell lenni. Nem is baj. Meg volt a végén az az öt… amivel megint nem lett volna szerintem semmi gond, ha nem éjszakai a túra.

Igen, megint éjszakai. Ez most azzal a céllal, hogy a hétvégi túrákra bejáratódjon a trabi. Ez volt az első útja, és – gondoltam én – két remek „Gyermekvasút” nevű túra után a harmadik, az még éjjel is sétagalopp. Meg ennek a túrának is olyan a híre, hogy lehetetlen eltévedni, mert annyian indulnak, hogy úgy fog kinézni az erdő, mintha szentjánosbogarak vonulnának sűrű, tömött liba sorban.

És akkor most tisztázzuk, az előzetes tervezésnél nem vettem figyelembe, hogy az előző két túrát a Zöldgömb rendezte, ezt meg nem. Tömeg az volt, de mint azt a túra során többen is bizonyították, a túrázó nem ismer lehetetlent. …már, ha eltévedésről van szó.

Amikor hét óra előtt tizenöt perccel beálltunk a rajthoz vezető sor végére azt hittük, hogy nyolcig sem indulunk neki a Gyermekvasút nyomában (éjszakai) túrának (50,5 MTSZ pont, rendező: Gyermekvasutasokért alapítvány, MÁV Zrt. Széchenyi-hegyi Gyermekvasút, Füstös István).

…és fél órán belül már úton is voltunk. Gyorsan és határozottan indítottak. Már azon gondolkodtam, hogy ilyen flott rendezés mellett, a tulajdonképpen jó ismerősnek számító budai utakon bőven célba érünk, még a Hűvösvölgybe visszavivő 0:30-as vonat előtt. Ja azt nem is mondtam, hogy igazán kedves dolog a rendezőktől, hogy a nevezési díj tartalmazott egy éjszakai vonatozást is. [igen, lesz LGT a végén…]

Fel a vasútmúzeumhoz, gyorsan tovább… utol értünk egy nagyobb csoportot a második ellenőrző pontnál. Vártunk. …és vártunk. …és már annyian voltak mögöttünk, mint előttünk. Tíz perc. Tizenöt… és elindult a sor. Két pontőr pecsételt, mint a gép és mindenkitől elnézést kért a kellemetlenségért. Elszállt a mérgem… éljen a túra.

Jött tovább tizennégy kilométernyi kellemes néha kocogós menet. Jó, a Hárshegyet annyira nem szerettem, de azt általában nem szeretem, az apró(nak is nevezhető) kövek miatt. A Bátori-barlangnál erősen szoktam aggódni… és sötétben sem jobb.

Addigra tulajdonképpen szétszóródott az első kilométeren összezsúfolt tömeg, és ugyan volt a környékünkön jobbára valaki, de már voltak olyan részek, ahol nem láttam lámpafényt sem előttünk, sem mögöttünk.

Tényleg rossz szavam nem lehet, az út követhető, frissítés rendben, így nem is kellett nagyon foglalkozni az itinerrel. Szerencsére. Az itiner rövid ismertetőit határozottan élveztem. Ma a fotelban ülve. Éjjel, lámpafénynél… nehezen követhető lett a szöveg tőle. Meg aztán a szöveg és a térkép nem barátok. Rögtön az első oldalon az áll, hogy

Egyes elágazásokat a térképen karikázott számjelzésekkel pl.: ④ láttunk el, ezeket a szövegben is közöljük, azonosíthatóság céljából.

A szövegben tényleg, a térképen nem… Ami meg a személyes heppem, a táblázatos útleírásban nem szerepelnek a követendő jelzések. Ez bizony: shazbat!

De mint említettem, az első tizenöt kilométeren ez nem számított. Jó a Disznőfő előtt kicsit letértünk az útvonalró, a másik oldalról kerültük meg a Kossuth szobrot, de ez nem jelentett annyi pluszt, és pontőrt várni sem táboroztunk le. Biztos okkal késett egy fél órát.

Mondjam, hogy utána az éjszaki város látképe mindenért kárpótolt, vagy az ilyen mondatokat legutóbb teljesen hiteltelenné tettem?

Tényleg kellemes volt a túra. Csillebérc majd Normafa vasútállomás… és utána jött a vége.

Szerencsére hozzácsapódtunk egy rutinosabb csapathoz, akik tudták, hogy hol kell ösvényt taposni, hogy leérjünk a Kázmér utcához. Biztos, hogy túlmentem volna nélkülük. Ráadásul addig kiegészítő jelzésekkel is remekül ellátott volt az útvonal, de itt mintha elfelejtkeztek volna rólunk a rendezők. Sehol semmi jelzés.

Bár most jártam először a Kázmér utcában, de kijelenthetem, hogy nappal is utálnám.

Aztán a zöld háromszögön már ismét jobban éreztem magam, egészen a TV adóállomásig. Ott az itiner olvasása helyett (mint említettem ez az iromány nagyon nem volt a barátom) az előttünk haladó lámpafényt követtem. Balról kerültük meg az adótornyot, és mehettünk vissza a Széchenyi-emlékhez. Plusz egy kilométer. Minimum.

Éjfélre célba értünk.

Pecsét, virsli… éjszakai vonatozás.

A kaller azzal kezdte, hogy tájékoztatott mindenkit, hogy hol melyik éjszakai járat elérésére van lehetősége. Igazán figyelmes.

…és akkor a szentháromság. Itiner. Ez bizony 2 pontnál nem ér többet. A miértet már korábban leírtam. Útvonal. A háromnegyede teljesen rendben a volt, a vége viszont… legyen 3 pont. A frissítés, amit kivételesen használtam is, az 5 pont. Összesen 10 pont a tizenötből.

Összességében ez egy jó túra volt, főleg, ha az ember már egyszer járt itt. Bár nem hiszem, hogy ez lesz a kedvencem. A trabi remekül viselkedett. A hétvégén már biztos, hogy futni fogunk.

...és a beígért Loksi: