Az Ultrabalaton egy nehéz téma. Túl sok inger egyszerre, amiből valószínűleg sohasem olyan poszt születik, amilyenre gondoltam, vagy amit az olvasó vár. Így maradok annál, hogy azt írom, ami eszembe jut, és ami kimarad, az kimarad. Azt azért nem mondom, hogy nem fogok végigmenni minden egyes általam futott szakaszon...

"Clockwork-mód", írom az alcímben, és tényleg az volt. Megint. Ami szerintem jó, csak az olvasó nem szereti, mert nincs benne dráma… de drámából annyi jut a mindennapokra, hogy eggyel több, vagy kevesebb, édes mindegy.

Szóval itt ez a 2016-os Ultrabalaton. A tavalyi beszámolónak az volt a vége, hogy jár nekünk egy visszavágó, de ez csak részben valósult meg. A jól bevált csapatunk, a PSE – Dream Power két tagot is vesztett. Beus, azaz csapatkapitány lemondta az idei részvételt, és Sanyi, a sofőrünk párosban indult… Beus helyét futóként Heni vette át, míg a sofőr szerepében is egy hölgy, Ági debütált. …és persze ott volt hárman immár harmadszor: Csilla, Peti, és jómagam.

Tanultunk a tavalyiból. Sokat.

Számoltunk meleggel, hideggel és a célidőt mintegy húsz és egynegyed órában lőttük be. Plusz, mínusz kettő az időjárástól függően. A szakaszelosztáson nem változtattunk, azaz egyben senki sem futott tizenöt kilométernél többet, mert így nem kell, vagy csak nagyon melegben kell frissíteni menet közben. Viszont a sok váltás egyben nagyobb teher… főleg a sofőrnek.

Mindenkinek jutott cca ötvenöt kilométer. Nekem hat részletben.

Azt hiszem, a péntek esti csapatképen látszik a nyugalom. Nem igazán volt miért izgulni. Ráadásul a szombati 8:40-es rajttal igazán szerencsénk volt.

Én nyitottam a sort, és bevallom, talán ez a futás volt számomra a legkellemesebb. Kissé felhős ég, még nem tombolt a kánikula, próbáltam nem elfutni… és ennek az lett a vége, hogy az egyik futótárssal cirka három kilométert végigpofáztuk. Sajnálom, hogy nem lett fotó a Kenesei beérkezésünkről, valahol vicces lehetett, hogy azonos ritmusban, fej-fej mellett érkezünk, és a chipkontrollnál még udvariaskodunk is, hogy kinek a chipjét olvassák le először…

Aztán relax. Már nekem, mert a csapattársak, sorban futották le a szakaszokat, és Aszófőn jött a meglepetés, ami igazából pozitív volt, bár ha én futok be, akkor káromkodtam volna, mint a kocsis, mert a váltópont a korábbi évekhez képest el, akarom mondani fel költözött. Nem örültem volna a szakasz végi emelkedőnek.

Viszont a váltópont így jobb lett.

Bő húsz perccel korábban indultam, ami lássuk be, a déli kánikulában nem oszt, nem szoroz. Szeretem ezt a szakaszt egészen Dörgicséig, bár az idén is csak Vászolyig futottam. Kényelemesen, gond nélkül értem a váltópontra. Az idén nem fogott meg a szakasz. Mint ahogy az előzetes várakozással ellentétben, a futóbarátabbá tett Salföld, Varga-pincészet szakasz sem…

Keszthelyig, már nem akadt dolgom. Szépkilátásnál ettem némi sült krumplit, folyamatosan ittam… sokszor keveset. …és rájöttem, hogy a taktikánk egyetlen hibája, hogy nincs idő még egy kicsit sem strandolni. pedig még a naplemente előtt jó lett volna megmártózni a Balatonban.

Azzal, hogy Keszthelyről még világosban indultam, lemaradtam a Berény előtt a fákra vetített képekről, de legalább Így utólag tudom, hogy mik voltak a dobozok, amiket pont akkor állítottak fel az út mentén.

Sajnos ez volt az a szakasz, ahol egy úthibában (valami gyökér felnyomta a kerékpárút aszfaltját) megbotlottam, és begörcsölt a jobb vádlim… hiába a magnézium, ezt a hátralévő két szakaszon végig éreztem. De az már ugye a vasárnap története, mert ezzel a szombatot letudtam.

Háromnegyed egykor Szemesről indulva melegem volt. És bár álmos nem voltam, inkább éreztem magam fejben fáradtnak, mint fizikailag. A második kilométerre a vádligörcs utóhatása is kezdett elmúlni (majd visszajött az autóban futás után), de sötétben a déli parton egyszerűen nem érzem a tempót, így amikor azt vettem észre, hogy nagyon lelassultam, akkor belehúztam, majd megint lelassultam.

Aztán Földvár, ahol az idén kivételesen nem egy oszlopra volt felragasztva a chipleolvasó…

Siófokról, még sötétben indultam, útközben utolértem, a női címvédőt és egyben idei bajnokot, Maráz Zsuzsit, és képtelen voltam felfogni, hogy szebben fut, mint én, pedig az ő lábában négyszer annyi van, mint az enyémben. Mintha nem kétszáztíz kilométernyi futás lenne mögötte.

Kivilágosodott. Váltottunk. Aztán már a közös befutó… 19:52:36

Ha jól számolom, hat négyfős csapat végzett előttünk az ötvenegynéhányból.

Lényegében huszonkét perccel voltunk gyorsabbak, mint a terv.

Mondtam én, hogy clockwork.

Mindenki tökéletesen hozta, amit vállalt. Szerencsére nem ütött be semmi… nálam a gyomrom volt a veszélyes pont, az idén többször sikerült hirtelen melegben olyan tempót futnom, aminek gyomorprobléma (hányinger, hasmenés) lett a vége. Győzött az önuralom. Sőt talán még túl is tartalékoltam, elvégre még izomlázam se lett.

Tényleg, csak köszönni tudom a csapat minden tagjának, amit megtett a csapatért, különösen a két most debütáló csapattagnak.

…és köszönöm a szervezőknek is a munkáját, nem lehetett egyszerű.

…és remélem mi futók, és a kísérők is felnövünk a feladathoz… nem, nem a futásihoz, ahhoz hogy figyeljünk egymásra… hogy jönnek még utánunk, és nekik is kell majd a frissítés, hogy más is van az úton és közlekedne, hogy ne zárjuk ki az egyénit a nekik fenntartott budiból… meg ilyenek. Akit érint, az érti… ha meg nem, akkor minek részletezzem.

Kedden felmentem futni a Hármashatár-hegyre, üdítő volt a csend… de van valami ebben a felhajtásban, amit Ultrabalatonnak hívnak…

...ami vonz.

cipő: Asics Gel GT-2000

óra: Garmin FR 220

ps.: a csapatfotóért köszönet:

- Mosonczki Péternek (péntek esti), és

- Bellus Áronnak (befutó)

ps.: Igen, tudom, hogy a címadást elcsesztem. Most is... majd, ha lemegy a frissekből, javítom.