Siófok, megint. Igen, tudom, hogy a blog olvasóit az idén nem kényeztettem el versenybeszámolókkal, de mit csináljak, ha nem volt versenyzős kedvem. Meg aztán az ember oda megy versenyezni, ahova kedve van. Persze oda is ahova hívják, de nem hinném, hogy bármelyik verseny rendezőnek az én jelenlétem hiányozna.

A kevés előre betervezett verseny között szerepelt a BSI négy félmaratonja, képviselendő egyesületemet, a Pénzügyőrt. Jut eszembe, ha már egyesület, akkor hagy dicsekedjek, no nem a saját teljesítményemmel, hanem két csapattárséval, mert a Zsilinszki Péter és Pintér Sándor páros mind a két nap begyűjtötte a PSE színeiben az aranyat.

No, de ez mégiscsak egy egoblog, szóval visszatérnék a vasárnapi 13. K&H Balaton félmaratonra. Arra, ahol a rajt előtt öt perccel sem volt kedvem futni. Különben is ez volt az első év, hogy csak vasárnap mentem Siófokra, mert előtte még szombaton (szigorúan átmozgató jellegel) TT-zni voltam… Különben egy jó TT tényleg jó bemelegítőnek, ráhangolódásnak…

Érdekes ez a startpisztoly, valahogy azzal, hogy eldördül, kiürül az ember feje, és hirtelen kedve támad futni. Viszi a tömeg.

Érkezés után nem találtam a helyem bóklásztunk a parton, beszélgettem ismerősökkel… Egyre több van. Próbáltam felvenni a hangulatot, örülni a napos, sőt meleg időnek.

Közben kiegyeztem magammal, hogy ha már itt vagyok, egy negyven alatt kéne beérni, de megszavaztam magamnak, hogy ha nem jön össze az se baj, mert Siófokon mindig elfutom az elejét, a szűk utcák nem a barátaim.

Naná, hogy megint elfutottam. Ahogy öregszem egyre kevésbé bírom a tömeget és szabad teret akartam, ez azért a harmadik kilométerre összejött. Végre lett helyem… viszont a pulzusom is magasabb volt a kelleténél. Tudtam, hogy lassítani kéne, de egy dolog tudni, és egy másik szándékosan visszavenni a tempóból. Könnyebb mondani, mint csinálni. Főleg, hogy a tempóváltásnak az a következménye, hogy sorban előznek. Egyrészt vissza, másrészt azok, akik különben is gyorsabbak, csak hátrébbról indultak.

Terv szerint negyvenöt percen belül lement az első tízes, majd jött a kanyargós szakasz, ahol visszaköszönt az elfutott eleje. Majdnem szó szerint. És bár csak pár másodpercig tartott a hirtelen hányinger a kacskaringós szakaszon megfutottam a leglassabb kilométeremet.

Azért a Petőfi sétányig csak összeszedtem magam, hogy a parton megint lassuljak egy keveset. Igazából azt vártam hogy Róka, mikor ér utol…  Megtörtént.

Igazából ez a lassulás tulajdonképpen arról szólt, hogy az utolsó öt kilométerre rendet rakjak a fejemben.

Vagy az utolsó négyre…

…vagy az utolsó háromra…

És eljött az utolsó frissítő. Nem mintha éltem volna a lehetőséggel, de addig jó, amíg nincs rá szükségem.

Szóval frissítő. Na, ott kerültem magammal egyenesbe, és elkezdtem fokozatosan gyorsítani. …meg élvezni a futást. Vagy csak azt, hogy mindjárt vége? Ezt soha nem tudom meg.

Lényeg, hogy erőlködés nélkül gyorsultam, képes voltam embereket visszaelőzni. Az utolsó ötszáznál még rákapcsoltam… Halkan jegyzem meg, hogy nem tudom felmérni az erőnlétemet, azt a tempót, amit az utolsó ötszázon futottam, simán tudtam volna korábban is indítani, de nem bíztam magamban.

Közben hallom, hogy a két aranyérmesünk engem biztat, ami adott még egy löketet. Még a bólyák előtt szerintem beértem Kenyér Imrét. Hát szeretnék én, majd 83 éves koromban úgy futni, mint ő…

Mire ezt a mondatot végig gondoltam, már célba is értem.

1:36:10

Ez, ami a korosztályomban (Senior2) egy 13. helyre volt elég, lényegében egy "mihez képest" eredmény.

Mert, ha azt nézem, ez volt a leggyorsabb Siófoki félmaratonom.

De, ha azt nézem, ez pont tíz másodperccel volt lassabb a nyári, a ligetben kőrözős félmaratonnál.

És, ha azt nézem, hogy hogy indultam neki, akkor igazán elégedett vagyok magammal.

Maradok az utóbbinál.

ami a földet tapodta: Asics-Gel GT 2000;

ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220

*A képért köszönet Zákány Gergelynek