Mint említettem a múltkor a Budai sávtúrákat azért is szeretem, mert nem kell sokat gondolkodni, egyszerűen csak követni kell a színt. Meg aztán pont az ilyen egyszerű túrák segítenek megismerni, memorizálni, a tájegység főútvonalait.
Legutóbb a kékről írtam, és ugye már akkor tudtam, hogy az idén se lesz meg a négy szín, de esélyes lett egy duplázás a Budai piroson (MTSZ: 44,3 pont, rendező: Ösvénytaposó Baráti Társaság) is.
Emlékszem, amikor két éve lefutottam(!) ezt a tizenkilenc kilométert és a rendezőkkel egyszerre értem a célba, akkor két tüdőkiköpés határán lévő lihegés között meggyőződésem volt, hogy nemsokára überfasza terepfutó leszek, aki még az iramló szarvassal is tudja tartani a tempót… egy-két perc erejéig.
Ez mondjuk, azóta elmúlt.
Most kellemes tempójú kocogást terveztem. Meg bíztam abban, hogy ragyogó napsütéses téli napunk lesz, azaz verőfény és mínusz két fok. Aztán induláskor, úgy tűnt, hogy verőfény csak-csak, de a mínusz max fagyzugos helyeken esélyes… aztán a verőfény is ment a lecsóba.
A Budai piros egy kellemesen futható útvonal Csillebérctől Nagykovácsiig. Szó szerint kellemesen futható. Én különben ebből az irányból jobban is kedvelem, mint visszafelé… erről több a lejtő, mint az emelkedő. A kettő, kettő és fél órás menetidő tervhez igazítottam a rajtot és elindultam, először a piros kereszt jelzésen Makkosmária felé. Rutinból tudom (hibáztam már el párszor), hogy itt könnyen benézhető a jelzésváltás, most ilyen probléma nem akadt, tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy itt jobbra.
Onnantól meg csak élvezni kellett a lejtőt. Mondanám, hogy a késő őszi, kora téli tájat, de én abban bíztam még a hét elején, hogy ha nem is hó képében, de sok lesz a fehér szín az erdőben… hát az csak eldobált papír zsebkendők képében volt jelen.
Makkosmária.
Csináltam pár béna képet a templomról, kiteszem a legkevésbé rosszat… a többit el lehet képzelni, de ez legalább még van némi napsütés… Egyben megállapítottam, hogy túlöltöztem az időjárást, már nadrág vonalon, és baromira irigyeltem azt a túratársat, aki rövidnadrágban indult neki.
Irány a János-hegy… miközben néha bele kocogva botoztam felfelé, a nap végleg eltűnt a felhők mögött. Én meg abban bíztam, hogy majd fent csinálok valami markáns, felhős képet, de be kellett látnom, hogy esélytelen. Jellegtelen szürke massza borította az eget.
Megszámoltam a kilátó sarkait, elvégre ez volt az ellenőrzőpont feladata, és örömfutás Szépjuhásznéig. Mert valahogy olyan jó lefele…
Az út a Petneházyig aránylag eseménytelen volt, még a felkapaszkodás a Fekete-fejhez is probléma mentes volt, pedig ott tartottam a saras csúszós úttól, de lényegében nem volt vészes. Fent ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy a tervezett időn belül vagyok. A hátralévő szakasz, meg tök nyugis futóútvonal.
A Petneházyrét után kezdett gyanús lenni, hogy mégiscsak van sár, de elhessentettem magamtól a gondolatot. Megnyugtattam magam, hogy sima ügy innen.
Megálltam a Julianna-major feletti részen visszatekinteni. Élőben sem volt barátságos a kép, de a telefon kamerája, még tud rontani a feelingen.
Aztán felcsúszkáltam a Kecske-hátra, majd a Vöröspocsolyás-hátra. No igen. Volt némi sár. Igazából nem vészes, de az a típus, ami mindig rossz felé csúszkáltatja az ember lábát. Lelassított. De így legalább Nagykovácsi előtt belefutottam a másnapi Nyúlcipőre szalagozó Csanyába… [bár szerintem ő épp kizsákmányolt és csak felügyelte a gyerekmunkát, de nem álltam meg a kérdést tisztázni].
Aztán már vége is volt az útnak. Jó még a célig volt némi aszfaltos poroszkálás Nagykovácsiban. Meg pár méternyi letérés a pirosról, hogy a Kiskamrába (halkan jegyzem meg, hogy folyamatosan Kismama Falatozónak olvastam a hely nevét és baromira nem értettem, hogy miért…), azaz a célba beérjek, ahol nem láttam senkit…
Gondoltam, mielőtt ezen felháborodok, megtörlöm a szemüvegem… hátha akkor meglesz a cél. Meg lett. Megerőltetés nélkül 2:15:45.
És igen, jól esett a célban a meleg tea… de amilyen tavaszias volt az időjárás kellett egy kóla is. Tudom, nekem soha semmi nem elég jó…
Kimondottan javaslom kezdő terepfutóknak önbizalom növelésre.
Értékeljünk: Itiner: Egyszerű, mint egy faék, és pont olyan célszerű is. 5 pont. Útvonal: szintén 5 pont. Frissítés: 19 kilométer, tea a célban, ami tél lévén hasznos, útközben kitérő nélküli vízvételi lehetőség a Szépjuhásznénál (8,6 km) szóval: 5 pont. Az ottfelejtési faktor: 3 pont
Pontozható plusz: Csomagszállítás nincs (mondjuk ilyen rövid távon felesleges is lenne elvárni); track szerintem nincs (itt szerintem minek is, de ha van, akkor javítom); a pontnyitás futóbarát mindenképp 6 km/h-nál gyorsabb sebességre nyit a cél*… így összesen: 18+1 pont.
ami a földet tapodta: Salomon Speedcross4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
*Mint fentebb már említettem, hogy két éve majdnem legyorsultam a nyitást, mert nem figyeltem. Szóval nyitnak ők, ahogy odaérnek, akkor éppen már fél tizenegykor, de erre azért ne bazírozzunk…
