Ingyen verseny. Történt ugyanis, hogy tavaly a BSI félmaratonmánia versenysorozatában, az ötvenhez közeledő korosztály (Senior 2) kategóriájában harmadik lettem, ezzel nyertem egy szabadkártyát egy, az első félévben tartott BSI versenyre. Ez lett a 24. K&H mozdulj! verseny félmaratoni távja.

Most jönne a szokásos: odamentem, lefutottam, oszt annyi. Ami nagyjából igaz is, de hát egy verseny kapcsán sok minden jut az ember eszébe. Ebből a leglényegesebb, hogy utálok a Városligetben futni.

A korán kelés nem okozott gondot – kezdhetném – már hét körül a versenyközpontban voltam. De ehhez rögtön magyarázat is tartozik, mert megint változott a ligeti menetrend. Ez a nyári verseny ugyanis elsősorban váltóverseny. A maraton- és félmaraton váltóké a főszerep, amik mellett lehetőséget kapnak az egyéni félmaratonisták is. A félmaratonmániát teljesítőknek az idén különösen fontos volt itt futni, mert a hortobágyi Délibáb félmaraton most nem kerül megrendezésre. Különben ott se jobb futni, mint a ligetben.

Kicsit eltértem a korán keléstől. Eddig tíz óra körül volt rajt. Együtt rajtoltak az egyéni futók (kivéve a félmaraton váltó tagok) a maraton váltókkal. Az idén azonban a váltón kívül futók [Ez persze így nem igaz, mert a kategóriám győztese, a példának okáéért, a lefutott félmaraton után, még ment egy kört váltóban is] kezdték a versenynapot nyolcórai rajttal.

Ennek köszönhető, hogy most kicsit szétszóródtak a Pénzügyőr futói, és mindössze négyen vagyunk a „csapatfotón”.

Szóval nyolc óra, Városliget… nyavalygás, vagy nem, de valahogy nem volt kedvem futni.  Másrészről az 1:36:30-as célidő lebegett a szemem előtt, mert ezzel már jobb eredményt érek el a versenysorozatban, mint tavaly. És mondjak bármit, hogy ez mennyire nem lényeges számomra, senki ne higgye el, mert igenis fontos. A „nem lényeges”-sel, csak az esetleges kudarcot próbálom enyhíteni.

Beálltam a zónába egy másik PSE különítmény mellé. Rajt. Próbáltam nem nagyon elfutni az első kört…

Városliget. Budapest utolsó olyan helyszíne, ahol egy ilyen méretű aszfaltos verseny jelentős (jelentsen bármit is ez a fogalom) forgalomkorlátozás nélkül lebonyolítható. Még. Hogy a beépítés után mi lesz, azt senki sem tudhatja.

Városliget. Nem szeretem lassú pálya, szűk és pocsék utakkal, rengeteg visszafordítóval, mert csak így jön ki a hét kilométer… Mondjuk ez annyiban előny, hogy tényleg nehéz nagyon elfutni az elejét.

Vitt a tömeg. Kanyargott a pálya… és először a kör vége felé úgy a hatodik kilométer magasságában éreztem azt, hogy van helyem futni a saját tempómban.  Azt láttam, hogy hiába készülök, hiába gyakorlom, ebből negatív split az istennek sem lesz. Már az is szerencse, ha egyenletes tempót tudok tartani, azaz az leggyorsabb és a leglassabb kör között nem lesz egy percnél nagyobb a különbség.

31:31… az első kör végén kicsit megnyugodtam, hogy a célidőm tartható. Majd a váltózóna előtt egy bazaltkocka hűlt helyén kifordult a bokám. Shazbat! Szerencsére nem volt vészes, ezt a szintű fájdalmat már terepen megszoktam. Második kör.

Tartani a tempót. Ez most sokkal könnyebb volt, mint általában, hiszen a maratonváltók későbbi rajtja miatt ebben a körben nem kellett senkit kerülgetni. Még. Sorba választottam ki a nyulakat, akiket két kilométeren belül le kellett hagyni. Mondanám, hogy örömfutás volt, de előzés közben sikeresen megismételtem egy kátyúban a bokakifordítós lépést, és azt hittem, hogy ennek a versenynek lőttek. Szerencsére ez sem volt vészes… csak tíz másodperccel lett lassabb a kör.

31:41… és akkor a pofámba kaptam egy adag vizet. A célvonalon áthaladva, már arra koncentráltam, hogy lehetőleg ne véglegesítsem a bokasérülést, amikor valami kézi permetezőből a jó szándék meg a víz arcon talált. Tényleg értem én, hogy rendes dolog a kezdődő melegben hűteni a versenyzőket, de nekem valahogy nem esett jól, hogy a következő száz méteren alig láttam valamit.

Jött a harmadik kör. A biztos lassulás, csak az volt a kérdés, hogy mennyire fogok lassulni. Mikor érem be, körözöm le a már nem leszakadónak számító futókat.

Tulajdonképpen szerencsém volt, mert a Dózsa György úti visszafordítóig megúsztam a falanxot. Aztán jöttek a belső íven néhol párosával, néhol csak bedugott füllel sétáló futók. Még három és fél kilométer…

Kezdődött a kerülgetés, folytatódott a lassulás., de azt tudtam, hogy ez most már meglesz. Aztán a döbbenetes látvány: a Zichyn a visszafordító előtt kirobbant mellém a bokorból egy négyes rajtzónás rajtszámos futó. Tényleg nem tudom, hogy csak a szükség szólította a bokrok közé, és a megkönnyebbülés dobta vissza a pályára, vagy egyszerűen levágta azt a majd egy kilométert a Közlekedési Múzeum hűlt helyétől… de, ha az utóbbi, akkor nem tudom, hogy mit mondjak. Illetve tudom, de felesleges.

Talán, ha kétszáz méterig tartott a lendülete…

A húsz kilométeres táblánál nagy levegő, és a lejtőt is kihasználva megfutottam a versenyen a leggyorsabb kilométeremet, ami majdnem elszállt, mert a célegyes előtti kanyarban a lassabb futók szinte rátapadtak a belső ívre (nekik ugye még volt egy körük minimum, ergo a tovább vivő külsőn kellett volna futniuk) és nem volt egyszerű áttörni közöttük.

Befutó: 32:26, azaz 1:35:38

Ezzel az idei félmaratonmánia össz. ideje 6:24:51 Ötvenöt másodpercet sikerült javítanom az előző évhez képest. Magammal szemben mindenképp nyertem.

Befutócsomag. Átöltözés. Megkerestem a FER-piknik helyszínét… és közben elfeledkeztem a félmaratonmánia éremről. Így inkább megvártam a váltók rajtját, mert addigra elfogyott a sor.

Pihentem. Szurkoltam a pályán lévő ismerősöknek…

Megittam a pisimeleg meggyes sopronit… Nem tudom, hogy később az igazi melegre kerítettek-e hűtőt, de ha nem, az akkor annyira gáz.

Hát ennyi volt. És most várhatok úgy márciusig, hogy megtudjam mire elég ez az eredmény a félmaratonmániában.

Ilyen volt az útvonal, a maga körönkénti hat visszafordítójával:

cipő: Asics Gel GT-2000 4-es

óra: Garmin FR 220

A fotóért köszönet Papp Béla csapattársamnak és persze a futófotónak.