Nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, mert ugyan nem olyan rossz az az 1:40:57-es félmaraton. Tudom ám én is, de azért én valami olyat szerettem volna, ami úgy kezdődik, hogy 1:3x:xx.
El is határoztam, hogy keresek valami jó kifogást, bújtam az adatokat, hőmérsékletről, légnyomásról (igen, még az is bejátszott), de be kell látnom, hogy kilométerenként uszkve három másodpercért nem éri meg mellébeszélni.
Az van, hogy nekem ez a szeptemberi Budapest félmaraton (szám szerint a 32), ami jelenleg épp a Wizz Air nevét viseli, nos, ez nekem maga a mumus. Ide köthető az eddigi legjobb és a legrosszabb eredményem is. Minden évben megfogadom, hogy jövőre kihagyom, aztán jövök megint… és nem csak azért, mert ez amolyan egyesületi bajnokság is. Nem csak azért, mert félmaratonmánia. Nem csak azért, mert OB lévén komoly futók hátát láthatom. Azt hiszem, bizonyítani akarok. Magamnak.
Mondjuk, ezért nem ártana valamit tenni is.
És lássuk be, én az idén ismét csak kiengedtem a K&H után. Magamhoz képest baromi keveset futottam a nyáron, sőt ki is hagytam három hetet. Jól esett.
Szóval ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy ne úgy sikerüljön a futás, ahogy álmaimban elképzeltem. Ráadásul az a kevés, amit futottam, na az sem igazán tempós futás volt, így kedden, a verseny előtt hat nappal egy kicsit tempósabb futás után a gyomrom is fájt. Nem igazán jó előjel… és a gyomorfájás csütörtökön is előjött.
Na, ezek után, egy meleg párás napon letudott verseny eleve nem lehet jó. Valahogy mégis azt hittem, hogy a száz percen belüli félmaraton így is a zsebemben van.
Reggel Városliget. Csapatfotózás. Csak szólok, hogy a Pénzügyőr SE (azaz mi) hetvenkilenc egyéni futót, három párost és négy triót indított a versenyen.
Utána rajtzóna…
Azért olyan már régen volt, hogy a rajtzónában az egészséges izgulás helyett az jár a fejemben, hogy nekem valahol máshol kéne lennem. Mindegy. Csak eldördült a start pisztoly, csak elrajtoltunk.
Tömeg.
Nem akartam elfutni az elejét. Ez simán ment.
Úgy a második kilométernél néztem az órát. Háát – mondom magamnak – ez bizony legalább öt másodperccel rosszabb kilométerenként. Már előző évi futáshoz képest.
Első intés.
Végigfutott az agyamon 21*5 másodperc, az belefér. Nem is próbáltam behozni a lemaradást.
Elvileg. Gyakorlatilag gyorsultam. Élveztem a futást. Főként a látványt az alagútból. Ahogy a mezőny két irányból hullámzott a Clark Ádám tér felé, hogy ott aztán kitérjenek egymás útjából.
Tehát gyorsultam. Egy darabig. De - a két futást összehasonlítva - a tizennegyedik kilométerig mindenképpen tartottam a tavalyi tempót.
Holott.
Holott a második intést a Petőfi-híd magasságában kaptam. Összerándult a gyomrom. Kicsit lassítottam, egy kilométeren belül helyreállt, de visszagyorsulni már nem ment. Azzal nyugtattam magam, hogy majd a pesti oldalon… és közben azon gondolkodtam, hogy, ha frissítenék esetleg, akkor attól jobb lenne vajon, vagy csak lehánynám a cipőmet. Az utóbbira tippeltem.
Át a Szabadság hídon… le a rakpartra.
És ott… valami olyan bődületes bűz csapott arcon, hogy öklendezni kezdtem. Még most sem értem, hogy miért is nem hánytam el magam. De tényleg. Bár szerintem a futók többsége észre sem vette. Szerintem én sem szoktam. Ezen a napon mégis letaglózott.
Még hét kilométer.
Innentől arról szólt a futás, hogy még egy kilométert kibírok belesétálás nélkül.
Ez kilométerenként olyan fél perc lassulást jelent. Bár ha azt nézem érzésre teljesen könnyen mentem fel a Nyugati felüljáróra, csak éppen a túloldal lendületét nem tudtam kihasználni, és persze a befutónál is hiába adta ki a parancsot az agyam a lábamnak, az valahol útközben elakadt.
Az Olaf Palmén tényleg csak azt vártam, hogy vége legyen.
Szenvedés volt. De ahogy most leírtam, rá kellett jönnöm, hogy mindössze úgy 36 percnyi volt szenvedés, az 1:40:57-ből.
A tanulság – mert annak most lennie kell – nem több és nem kevesebb, hogy jövőre kevesebbet lazsálok a K&H után. Meg, ellentétben az idei nyárral, visszaszokom a hegyre. Azt hiszem a szintes futások idei mellőzésének is meg lesz még a böjtje…
Utószó, mert most az is lesz.
A kevesebb futás mögött nem csak a lustaságom van, hanem az is, hogy a sportolásra szánt időt nem igazán akarom heti szinten növelni, és elkezdtem a Body & Yoga stúdióban Laurik Szilvi vezényletével némileg másképp mozogni. Én nem látok, érzek magamon változást a hétköznapokban. Terepen már igen. És még eddig soha, de soha nem regenerálódtam ilyen gyorsan félmaraton után. Szóval hálás vagyok. És azt hiszem, hogy hosszú távon, ha könnyebben futok, ismét gyorsulni fogok.
Ilyen volt az útvonal:
cipő: Asics Gel GT-2000 4-es
óra: Garmin FR 220
A fotókért köszönet a PSE-nek és a futófotónak.
