Valahol ott hagytam abba, hogy vízhólyagos, zúzódásos, fáj, meg pihentetni és kenegetni kell a lábam, pedig akkor már csak egy hét volt hátra az 57 kilométernyi görkorcsolyázásig. És mindössze kétszer gurultam ehhez az állapothoz.
Na de előbb egy kis kitérő.
Ez volt abból a két hétből a második, amikor a BSI szlogenjét [ami mellesmeg már avétos, hiszen ott voltak az 5. Tour de Tisza-tó versenyzői között a bringatlon csapatok futói] komolyan véve, ha nem is akasztottam szögre, de nem vettem elő a futócipőmet. Amivel kapcsolatban eszembe jut, hogy év elején volt, aki kissé kevésnek találta a betervezett heti harminc kilométeremet, már csak azért is, mert rendszeresen túlteljesítettem. Nem, nem terveztem alul, csak az ilyen futásmentes hetekkel is számoltam.
Tehát ott tartottam, hogy a hosszúhétvégét bicebóca üzemmódban kezdtem és gőzöm sem volt, hogy mikor állok legközelebb korcsolyára. Az, hogy a mikorból hétfő délután lett, az engem is meglepett, de erősebb volt a menni kéne érzés, mint a nyígásra való hajlam. Lett is belőle a patakpart kétszer vágott útvonalán harminc kilométer alig a háromperces tempó felett, és nem fájt.
Érdekes hely ez a patakpart így ünnepek, meg szabadnapok idején. Ez a ráborzasztói sport korzó. Futók, kerékpárosok, néhány görkoris, embersétáltató kutyák… és az aprónéppel kivonuló családok. Meg persze ezeknek számos kombója.
Ilyenkor száguldozni nem lehet [Nem mintha tudnék! bár a három perc körüli tempó lassúnak sem mondható], mert ugye az ember gyerekének vigyázni kell az aprónépre, meg az lába elé futó ebekre, a bokára támadók korcsolyacipőben nem zavarnak, már, ha ragaszkodnak a bokához… A folyamatos lassít-gyorsít, egész jó edzés a folyamatos haladáshoz. Hogy az mennyivel energiatakarékosabb!
Lényeg, hogy nem ütöttem el senkit, nem ütött el senki, és az egyetlen támadólag fellépő elhízott lakótelepi ebállat, száz méteren feladta a reményt, hogy utolérje a bokámat.
Kedd reggel meg álltam a cipős szekrény előtt kezemben a futócipővel, hogy még odaérnék időben a Hármashatár-hegyre. Csak egy félmaraton… Aztán megegyeztem magammal, hogy ez már beteges. És nyolckor elindultunk a Széchenyi-hegy felé kirándulni. Futócipő nélkül… Még képes lettem volna átszaladni. Azt nem mondom, hogy túráztunk, ez inkább csak egy hat kilométernyi erdei séta volt, és áldottam az elszántságom, hogy a dög melegben nem a napon izzadok a félmaratonon. A beszámolókat olvasva jó buli lehetett…
És szerdán még negyven kilométer gurulás. Kevesebb néppel a patakparton… Viszont remek szembeszéllel, amire vasárnap is számítani lehet, az elmúlt évek tapasztalata alapján. Gondoltam akkor vasárnapig ennyi. Vagy maximum még egy tízes pénteken.
Vagy tizenöt. Végül húsz lett belőle, mert akkor – milyen hülyén is gondolkodik az ember gyereke – a vasárnapi versennyel már meglesz a kétszáz, két hét alatt. Meglett.
A versenyről meg már beszámoltam. Hogy jó volt, meg PB, meg minden...
A képek is kint vannak.
Jöhet a „futócipő újratöltve”… a K&H-ig verseny beszámolót, azaz inkább versenyt nem terveztem. De ugye ember tervez…
Mint ahogy most azt (is) tervezem, hogy a résztávozós napokon délután nyolckerékre állok. Meglátjuk...