Mivel vagyok olyan egoista, hogy csak magamról meséljek, így a Sinkó László hangú településtől, Nemesgulácstól folytatom a beszámolót, amit ott hagytam abba, hogy befutottam Dörgicsére.

Na jó kis kitérő a Sinkó László hangú kitétel kapcsán. Volt egyszer egy sorozat, az Másfélmillió lépés Magyarországon, egy dolog rögződött bennem belőle, az amikor azt mondja, hogy Nemesgulács. Azóta, ha a település nevét leírva látom Sinkó hangját hallom hozzá. Beteges…

Szóval Nemesgulács. Várt rám uszkve 13 kilométer lejtőn, 5’30”-ra tervezett átlaggal, és qrva nagy esővel. Kiszálltam a csapatbuszból és szabályosan rázott a hideg, gondoltam be kéne melegíteni, azt már Pécselyen is kihagytam. Lehülyéztem magam, hogy majd bemelegszem az első két kilométeren és pár perc múlva visszaszálltam. Ázzon a… na nem, inkább az se ázzon.

Persze, hogy lekéstem a váltást…

Halkan jegyzem meg, hogy míg az első menetnél még húsz perccel a tervezett idő után indultam, itt már behozta a csapat a lemaradást. Gondolom másnak is feltűnt, hogy az az 5’30” az nagyon felül volt tervezve.

Megmagyaráznám a bizonyítványom. Egyrészt biztosra akartam menni, és nem kockáztatni mások örömét, így olyat vállaltam, amiről tudtam, hogy tűző napon, de még viharban is menni fog. Hát hogy a viharba ne menne?

Másrészt nem tudtam, hogy hogyan reagál a szervezetem a szokatlan időtartamú pihenőre. Nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy egy nap kétszer vágok neki, de olyankor az egyik az kori, és általában egy órán belül már futok, ergo olyankor a futás bemelegítés is egyben. Most két futás között három órám lett volna eredetileg pihenni, amiről nem tudtam, hogy sok, vagy kevés.

Volt egy titkos terv is, hogy a második és a harmadik futásnál minimum húsz másodperccel jobb tempót akarok futni a vállaltnál.

Na mindegy, elrajtoltam. Naná, hogy jóval gyorsabban a kelleténél. Hála a villanypásztorral gyakoroltaknak ötszáz méteren belül már a tervezett tempót futottam. …és a második kilométernél beütött a gebasz. Az eső ugye hűti a levegőt, a futás meg fűt emgem. A fejem és a levegő között meg ott a drágaságom, a szemüveg. Az meg párásodik. Tördemicen váltópontot még csak-csak láttam, de ha mondjuk, négy kilométernél van, simán elmegyek mellette. Gyakorlatilag vakon futottam… Futhattam volna szemüveg nélkül is, de akkor nem elég, hogy nem látok, még szédelgek is, így meg volt egy csík a bal szememnél, ahol legalább valamit. Abban bíztam, hogy majd az előttem futót követem. Az viszont nem volt. A kerékpáros kísérőt pihentettük. Ott voltam a nagy büdös semmiben és abban bíztam, hogy… nem tudom miben bíztam, csak mentem.

Mondanám, hogy mit mutatott az óra, de azt sem láttam.

Csak annyit tudtam számolni, hogy hanyadik kilométert zümmögi el a villanypásztor.

Az azért jó, hogy a szakasz nagy részét nem az ország útján, hanem a kerékpárén kellett futni. Jelzem az esőben valami farostlemezzel, vagy pozdorjalappal erősített vízátvezetéseken, majd beszartam, hogy ez most leszakad. Puha volt, mit a széttaposott rekortán

Azt meg elszámoltam, és amikor hajrázni kezdtem volna ott volt a váltópont. Észrevettem, mert szóltak.

Sőt egy szemüvegcsere után már a Balatont is megláttam, azt azért sajnálom, hogy a tájnézés kimaradt.

5’08”-as tempó 160-as átlagpulzus (nem a tempótól, a stressztől…) és éhen akartam halni. Tulajdonképpen a hajnali hat órakor letolt kutyának sem kell (tényleg. teszteltük) virslin kívül még nem ettem semmit. Az meg majd tizenkét órája volt. Ilyet sem szabad csinálni.

Gyenesdiáson pótoltam némi kenyérlángossal. A piacon a bácsi nem a kenyérlángos sütés mestere… Ha egytől ötig kéne pontoznom, akkor kettő, ha nem éhes az ember, akkor nulla. Már egytől ötig.

Hopp megint megtelt az írásra szánt keret.

Akkor még egyszer folyt. köv.