A lassan kisregénnyé nyúló [remélem, annyira azért nem unjátok] UB beszámolóm utolsó fejezete következik. Értem én a kérdést, hogy egy éjszakai Zamárdi – Siófok futásról mi a bánatot lehet írni? Már, ha nem kerget senki.

Mivel vagyok olyan egoista, hogy csak magamról meséljek, így a Sinkó László hangú településtől, Nemesgulácstól folytatom a beszámolót, amit ott hagytam abba, hogy befutottam Dörgicsére.

Szóval pénteken egy kicsit elszöktem a csapattól a nagy pocsolya partjára. Csak, hogy mondjak neki egy sziát, és érezzem, hogy emlékszik rám. Nekem a Balaton nem a Riviéra, hanem egy meghatározó pontja az életemnek… már megint, és mindig is az lesz. Csak az okok száma nő az idővel.

Bonyolultan fogom kezdeni, mert most kicsit szomorkás a hangulatom. Köszönhető ez az idő járásának, meg annak hogy most bő másfél nappal a célba érkezés után jön ki rajtam a fáradság.. meg van még itt valami, amiről nem szívesen beszélnék, és nem is fogok nagyon, de a lényeget kihagyva most azt is…