Szóval pénteken egy kicsit elszöktem a csapattól a nagy pocsolya partjára. Csak, hogy mondjak neki egy sziát, és érezzem, hogy emlékszik rám. Nekem a Balaton nem a Riviéra, hanem egy meghatározó pontja az életemnek… már megint, és mindig is az lesz. Csak az okok száma nő az idővel.
Nekem a Balaton nyaralás, munka, utazás. Táborok, üdülők, szállodák, autóstop, hálózsákozás a parton, vasútállomáson és buszmegállóban. Szerelmek, napfény, víz (jelentős esők formájában is). Tavasz, nyár, ősz, tél.
Nekem a Balaton találkozás, szerelem, néha búcsú. Merengés, andalgás, buli, szóval csendes meg hangos boldogság.
Nekem a Balaton Káptalanfüred, Siófok, Badacsonytomaj, Lelle… elsősorban.
Engem szeret a Balaton, [Ez a meggyőződésem.] és egy kicsit haragszik rám, mert az elmúlt években kissé elhanyagoltam. Most ez az elhanyagolt nőszemély, úgy döntött, hogy megrázza magát és egy napba besűríti mindazt, amiért beleszerettem, megmutatja, hogy nem szürke és nem unalmas, hogy még mindig van benne tűz…
És most már tényleg az a háromszor két szakasz, amit bevállaltam. Az igazán nagy katarzishoz valószínűleg kellett volna még egy. Egy váratlan, ahol a szükség… amire nem készültem. Ami magában hordozza az elbukás lehetőségét, de ilyen nem volt, így maradt a végtelen boldogság a befutóra.
Első etap: Pécsely – Vászoly – Dörgicse (Bitliszbá ajánlásával)
Ha az ember hajnali négy óta arra vár, hogy futhasson, akkor már nem érdekli a fel, vagy le, hanem csak az, hogy ott legyen az úton. Várni a legrosszabb. Majd felrobbantam az idegességtől, mert annyira mehetnékem volt, és meg azzal voltam elfoglalva, hogy ez ne látszódjon. Nem mondom tartottam attól az emelkedőtől is Vászoly előtt. Azt mondták könnyen megtréfálja az embert. Bitliszbával két szót váltottam, azt mondta menni fog. Neki el is hittem. A közben befutó Bozóttal meg a csapattal sem beszéltem többet.
Na végre. Elindultam. Tűző nap, emelkedő. Ritkán fordultam meg a Káli medencében, de abból is csak arra emlékszem, hogy tűző nap, meg emelkedő… Káptalanfüredről jöttünk ide néha túrázni. Balaton semmi. A hegy túloldalán Örvényes… meg a Balaton. Hollywoodoot dúdolok az emelkedőn. Azon az emelkedőn.
Vissza Pécselyre, a váltás után elkapott a gépszíj. A betervezett 5’30” – 5’40” körüli tempó helytett majd egy perccel gyorsabban indulok. Elkezdem visszafogni a lovakat nehogy kidőljek az emelkedőn, így is 5’03” az első meg a második kilométer is. A csapatbuszból hajráznak. Visszaintek, majd Dörgicsén találkozunk. Utána jött a Hollywoodoos rész. Pont egy perc lassulás. többre számítottam. Jön a hepe meg a hupa, és úgy tűnik, egyenletesen futok. A lejtőkön lassítok, mert van még két futásom erre a napra. Nem tudom mi a jobb, ha tartalékolok, vagy, ha az időnket javítom, mert mínuszban vagyunk. Keresem az egyensúlyt.
Az útmentén egy tábla, Dörgicse. Kicsit korán jött. Valamit elmértek. Gyorsítok a befutóra, aztán a váltópont helyett megint tábla, Dörgicse vége. Basszus! Most akkor mi van? Lassítva futok tovább. Újra öt perc feletti tempó. Háztetők a fák között. Lehet, hogy megint Dörgicse jön? Lehet. Mosoly. Befutó. Váltás.
Kb két percet hoztam a lemaradásból, 5’17”-es átlag, 153-as átlagpulzus. Legközelebb, ha erre a szakaszra vet a sors [Hülye! Mármint én. Már azon jár az agyam, hogy mi lesz legközelebb…] mehet bele még kraft.
Bitliszbá megmondta, hogy menni fog. Igaza volt.
Most látom, hogy megint elpofáztam az elején a bejegyzést. Úgy látszik már megint a feminin énem került előtérbe. [Igen, nekem olyan is van.]
Sajnálom, az egy bejegyzésre szánt mennyiség leíródott, így az esős és az éjszakai műszak megírása még várat magára.
