Most egy percre vonaloztassunk el attól, hogy az MMA nem futás… mert hát tényleg nem az.

Meg attól is, hogy küzdősportokban, ha csak nem a „mi fiúnk” áll nyerésre, akkor hajlamosak vagyunk a bucira vert fejű, alig mozgó figurának szurkolni, hátha feltámad, mint Rocky…

Mert erre vagyunk kódolva. Hogy higgyünk a főnixben, meg a legkisebb királyfiban… mert az olyan jó dolog, hogy Dávid legyőzi Góliátot. Holott lássuk be, hogy a bucira vert, alig mozgó… a szorítóban, a ketrecben általában a gyengébb.

És értem én, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja…

De… de itt van egy hír, illetve egy videó egy olyan küzdelemről, ahol a tulajdonképpeni győztes adja fel, mert egy tét nélküli meccsen mégsem kéne maradandó sérülést okoznia. Fair play.

És ilyenkor azon gondolkodom el, hogy mi, akik futunk, akik jobbára csak magunknak tudunk sérülést okozni, hányszor, de hányszor nem vagyunk képesek saját magunkat megóvni a sérüléstől… hányszor megyünk tovább, hogy majd a célvonal után foglalkozom vele, és – magamból indulok ki – a célban leginkább meg vagyunk hatódva a saját hősiességünktől, ahelyett, hogy kétségbe esnénk a hülyeségünktől.

És ezt a videót nézve, úgy gondolom, hogy az indokolt feladáshoz, a magunk legyőzéséhez néha sokkal több erő kell.

Nem, nem azt mondom, hogy meg kell futamodni az első problémára, hanem meg kell tanulni, hogy minek mikor van értelme.

A hírben azt írják:

Pantangco később úgy magyarázta a fair play-díjas megnyilvánulást, hogy a folytatásnak semmi értelme nem lett volna, mert ő és Rasner nem készültek fel egymás ellen, és nem is kaptak pénzt a meccsért, az erőfölény miatt a vége pedig úgyis az lett volna, hogy az ellenfele végzetesen megsérül és kórházba kerül.

Irigylem a bölcsességét.