A nem túl jól sikerült Budapest félmaraton után eleve világvége hangulatom volt. El ment a kedvem, na nem a futástól, csak a futóversenyektől. És, ha már úgy is beígérték a világvégét szeptember 23-ra, akkor miért ne menjek versenyre. Soroksárra. Egyesek szerint az is valahol a világvégén van.

Valószínűleg ez lenne az idei év legrövidebb versenybeszámolós posztja, ha szombaton nem dühből futok. Egyrészt ez a tény elhomályosítja a dobogóra állás örömét is, másrészt alkalmat ad jártatni a számat. Ez van. Na kezdem valahonnan messzebbről. Van nekem néhány kedvenc…

Azt hiszem, négyes fóbiám van. Kezdődött ez azzal, hogy ugye útálok negyedik lenni. Akkor már inkább utolsó. Tavaly például korosztályos negyedik lettem a XX. Mozdulj Soroksár terepfutáson. …azaz harmadik, csak homokszem került a gépezetbe. Ez orvosolandó az idén tavasszal…

Az elmúlt egy évben az egyik kedvenc versenyem lett a Mozdulj Soroksár. Ez volt szám szerint a huszadik, nekem csak a harmadik. Hat kilométer, négy körben, egy dombocskával megspékelve… tényleg jó. Az ember azt várná, hogy, ha a sportcsarnok melletti szemetes gazos részt egyszer…

Lehetne akár ez is a XX. Sori-Buci futóverseny beharangozója...

Beszéljünk arról, hogy milyen érzés gyakorlatilag utolsónak lenni… már csak azért is kéne erről beszélni, mert sokan eleve ezért nem mennek (nem hogy versenyre, hanem egyáltalán) futni, mert utolsónak, utolsó előttinek lenni szar. Bővebben? És aztán röviden Soroksárról? Ok.

Az a nagy büdös helyzet, hogy mondhatok én akármit, én bizony városi gyerek vagyok, vagy ahogy futóberkekben mondják, aszfalthuszár. Meg is érződik azokon a posztokon, amik arról szólnak, hogy terepre tévedtem. Abban a közegben valahogy nem találom magam. Itinert mégsem akarok írni… meg nem az én…