Persze most kezdhetném azzal, hogy az elmúlt két hétben azért nem írtam egy sort sem, mert nem akartam senkit bosszantani a parámmal, hogy az eddigi legrosszabb eredményű Imre-Lőrinc előtt állok.

De ez nem igaz. Egyszerűen lusta voltam. Nem futni. Írni.

Letoltam a heti három futást, ahogy azt már február elejére is terveztem, és ennyi. Semmi rendkívüli. Gyors. gyors, lassú… Ez a lenne a nagy terv, de persze, hogy ez rögtön fel is borult a rendkívüli időjárásnak [Magyarországon a hó rendkívüli. Bármennyi és bármely évszakban.] köszönhetően.

Búcsút intettem szegény Omni 8-asnak. Jócskán túlhordtam. És felfedeztem, hogy mégis jobban szeretem betonon az Omni 10-est, mint a Tonara 5-öst.

Ja és kipróbáltam, hogy a villanypásztor hogyan mutatja az utat. Jól.

És akkor most menjünk sorban.

Először is ott fejeztem abba, hogy a 10. héten a keddi gyors ki fog maradni, így azon a héten csak kétszer. Aztán – mert mindenkinek arra van ideje, amit igazán fontosnak tart – átszerveztem a programom és kedd helyett szerdán, de futottam. Ami nem is lett volna olyan rossz, de nekem ekkor kellett kipróbálnom, hogy milyen az, amikor egy előre feltöltött útvonalon futok. Na ezt még szoknom kell, de a villanypásztor szépen végigvezetett.

Aztán jött két nap szabadság és némi kertészkedés, amibe azért beszorítottam a pénteki futást, amolyan magammal versenyzek útvonal kijelzéssel. Ezt azért jobban szerettem, mint a szerdait, de azért annyival nem lett jobb. Bár kiírta, hogy nyertem… Inkább visszamentem az almafára.

És jött a vasárnap, a villanypásztor igazi napja. Cél egy félmaratonnyi táv, idő nem számít, csak a pulzus maradjon 150 bpm alatt. Amolyan Pom-Pom effekttel. Dombra fel, dombról le. És jobbára össze is jött.

Ezzel a 150 bpm alatti pulzussal az a baj, hogy valószínűleg csak sokára hozza meg az eredményét, bár a jótékony hatásának első jeleit a Kékesre, vagy inkább az UB 8. (Pécsely – Vászoly) szakaszára várom, beledöglés nélküli 5’40” a cél.

Aztán jött a duplapánikos kedd. Na jó tripla. Egyrészt beszartam a meteo előrejelzésétől. Másrészt rájöttem, hogy ez az utolsó futás az Imre-Lőrinc előtt. Harmadrészt, szerettem volna egy 4’50”-es tempót kifutni magamból, lett helyette 4’58”… Akkor jöttem rá, hogy betonon nekem jobb az Omni, mint a Torana. Nem közben utána. Valahogy jobban érezték magukat az izmaim. Kevésbé voltam fáradt. vagy valami ilyesmi.

És akkor szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre beütött a hóhelyzet, és a verseny elmaradt, ha tudok új időpontot, majd szólok. Mivel ez nekem kabala lett volna… hát nem tudom.

De, ha már verseny nem volt, hát futottam pénteken egy lassút. Bemelegítésként kétszer ellapátoltam a havat, de az útviszonyokra tekintettel gyors futással nem is próbálkoztam. Volt minden, mint a moziban. Száraz út, havas út, latyakos, meg jeges…

És nem estem el. Már futás közben. Hólapát tolás közben csak összejött.

És ma jött a napfényes vasárnap, amikor kissé benéztem, hogy merre meg mennyit és majdnem összehoztam egy márciusi YT-t, pedig nem volt tervben. Élveztem, hogy a villanypásztor csak néha, és szigorúan az emelkedők vége felé pofázik. Abból azért nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hogy egy héttel előtte, hogy ment, mert az bíz nem mérvadó.

Két hét alatt futottam 90 kilométert... idén először többet, mint tavaly a 10-11. héten. Azért ez is valami.

Egy biztos, a villanypásztorban kezdem a bosszantó idegen helyett a haveromat látni.

Ahogy a Madagaszkár pingvinjei mondják: És ez jó dolog.