Fék! – mondom magamnak – Fék… az idei cél már megvan, felesleges tovább rohanni. Pihenés és szinten tartás. Mielőtt rossz vége lesz a jónak.

Ülök a gép előtt és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Évek óta az a menetrend, hogy a Nike után kissé nekikeseredek, hogy ez nem úgy sikerült, aztán valamelyest felszívom magam, és Siófok után úgy érzem, hogy jó volt ez így, ahogy volt. Siófok az november… Egy iksz, meg egy i betű.

Most meg szeptember van. Az pont a fordítottja. I és iksz. A Nike baromi jól sikerült, a sub százas cél helyett kilencvenöt perc alá mentem. Megvolt a hepiség és a szivar(ka). Szóval az idei év gyakorlatilag kipipálva

…de baromira mocorog bennem a kisördög és azt számolgatja, hogy mennyit tudnék esetleg tíz kilométeren javítani, meg mennyit félmaratonon… és a harminc kilométeres spart is alákalkuláltam, szerintem…

Aztán gyorsan megrázom a fejem, hogy le kéne állni, meg hagyni kell valamit jövőre is, és bár be van tervezve néhány verseny még erre az évre, de nincs újratervezés, nincsenek új idei célok, nincs belefeszülés. Csak futás van. Lehetőség szerint bele a napba…

Ilyenkor – kimondottan ilyenkor – sajnálom, hogy nincs edzőm. Hogy nincs, aki megmondja napról napra, hogy mit kell, ahhoz, hogy… Tényleg mire kell az edző, hogy jobban, vagy hogy célszerűbben használjam ki, vagy fel a bennem lévő energiát?

Nekem leginkább arra kellene, hogy időnként visszafogjon. Hogy azt mondja, hogy most pihenés van. Hogy most egy héten vágjam a sarokba a futócipőket. Mind a három párat. [Basszus jelenleg három pár cipőt használok!]

Mert hiába tudom, hiába mondom ugyanezt másoknak, megcsinálni egy idő után sokkal nehezebb. Eleinte ahhoz kell az erő, hogy fuss. Rendszeresen. Akkor is, ha esik, vagy ha tűz a nap. Vagy fáradt vagy, vagy nincs kedved felkelni, vagy meg kéne főzni, ki kéne mosni… és annyi, de annyi jó indok van, hogy miért ne.

Aztán jön az, amikor minden (ha nem is napra) de hétre jön egy PB. Egyre jobban megy. Többet bírsz, gyorsabban bírod… és csak azt érzed, hogy még egy kicsivel több is menne.

Ilyenkor válik a segítő közösség szeretete ártalmassá. Mert veled örül, veled lelkesedik, és biztat… és simán segít, hogy túlvállald magad. És már talán a futás nem esik jól, de ami vele jár, a kis sikerek, a közösség elismerése, úgy kell, mint egy falat kenyér. Jó legyen zabkorpa-keksz… Nem mindegy? Nekem kenyér. Nem kell már fogynom, híznom kéne.

A dohányos, a függő beszél belőlem, a futásra ugyanolyan könnyű rászokni, mint bármi másra. Mert sikert és boldogságot hordoz, már ha nem eleve lehetetlen célt tűz ki maga elé az ember… és ki tudja, hogy a lehetetlen cél kitűzőjének, esetleg pont a sajnálat, az együttérzés figyelme az éltető eleme.

Szóval én most kicsit behúzom a féket tavaszig. (mondhatni lejjebb tekerem a villanypásztoron a céltartományt…)

Nem állok le, csak inkább az erőnléttel és a hízással leszek elfoglalva. (szándékom szerint)

A jövő évi, vagy inkább úgy mondanám az első maraton előtti céljaim egyértelműen ki vannak tűzve. Ha ezeket elérem, akkor tényleg megértem arra, hogy lefussam azt a bizonyos negyvenkettőt.

Tehát tíz kilométerre a cél 42:30 perc, félmaratonra a sub 90 (jelzem, ezt akárhogy számolom, kimondva, leírva lehetetlennek tűnik), és egy sub 150 harminc kilométeren…

Megakadtam. (már az írásban…) Hogy ez most túl, vagy alul…?

Szerintem pont egészséges célt tűztem ki magam elé, a háromból kettőt nem látok lehetetlennek, de könnyűnek sem.

De most kényelmesen hátradőlök. Ez az év sikeresen kipipálva. Ezt a meccset megnyertem. Legyőztem magam.