Az a nagy büdös helyzet, hogy mondhatok én akármit, én bizony városi gyerek vagyok, vagy ahogy futóberkekben mondják, aszfalthuszár. Meg is érződik azokon a posztokon, amik arról szólnak, hogy terepre tévedtem. Abban a közegben valahogy nem találom magam. Itinert mégsem akarok írni… meg nem az én műfajon a tájleírás…
De magát a terepet azt élvezem. Például remekül tudom már eltévedni… még talán akkor is sikerülne, ha két kifeszített szalag között kéne futni.
Csak most azt kéne tudnom, hogy miért is kezdtem bele az önalázásba.
Ja, meg van!
Azt akartam felvezetni [csak szokás szerint valahogy eltévedtem a szövegben], hogy látszólag logikátlan, de rákattantam a Mahfusz, meg az AlapsportokTM nevével fémjelzett versenyekre. Volt az a kőbányai kaland, ami nagyon bejött, és bár Soroksáron nem tudtak emelni a mércén, azért a szintet tartották és pályakijelöléssel kihozták a helyből a maximumot.
De most tényleg itt vagyok én, aki azért nem szeretem a többkörös versenyeket, mert ami két körnél hosszabb az unalmas. Akinek a kedvenc távja, amit előszeretettel csiszolgat a félmaraton, mert a rövidebb távok, azok… Aki szereti a terepet, de az aszfalton érzi igazán jól magát, mégis a kettő kombinációjára vágyik. Urban Crosst szeretnék. Városi terepfutást…
Szóval Soroksár, meg hogy mit kerestem egy négykörös hat kilométeres versenyen. Már azon túl, hogy a szervezők előző versenyén nagyon is jól éreztem magam. Bár szerintem ennél több indok nem is kéne… A beígért eső helyett ragyogó napsütésben érkeztem a soroksári sportcsarnokhoz, előtte meg gugliztam, hogy vajh hol lesz majd az útvonal. A térkép mutatott valamit, ami vagy park, vagy valami elhagyatott parlagon heverő izé, netán illegális szemétlerakó. Jól gondoltam. Már azt, hogy itt fogunk futni, és valahol az utolsó két opció környékén leledzik. Na de ebből mit lehet kihozni?
Elárulom sokat, beépítve az útvonalba a környék egyetlen dombocskáját [nem akarom tudni, mit takar a földkupac] járt és járatlan utakat. Kicsit kinéztem a pályára és a tempókalkulátorom azt mutatta, hogy, ha itt 4’40”-et bírok négy körön át akkor szerintem überfasza csávó vagyok.
…és pont elégedjek meg ennyivel, mert dobogóra esélyem sincs.
Úgyhogy a rajtnál az egyetlen cél az volt, hogy az überfaszának kijelölt szintet el tudjam érni.
Első kör, az órám szerint 4’30”-on belül… és még csak nem is zihálok. Nagyon.
Második kör, még mindig 4’30”-on belül, de már zihálva… csak az vígasztal, hogy valahol körönként száz métert sporóltam, spóroltunk, így talán nem csúszok ki a tervezett időből… és már megint az a qrva domb. Pedig nem magas, nem meredek… de így harmadszor, már nem is bájos. Ez negyedikre heggyé fog nőni…
Száz méterrel a célkapu előtt már éppen megnyugodnék, hogy legalább nem kőröz le az első [na ez a másik, amit a több körös versenyekben utálok!], amikor felhangzik az és köszöntsük a hat kilométeres táv győztesét… Még ötven méternyit kellett volna kibírnia… közben megelőzöm a célkapuban a 3 kilométeres táv utolsóját… Vigasznak gyenge.
És ez a kör már 4’40” körüli… és hogy megnőtt a domb… és nagy levegő mosolygós utolsó száz… és az 5,6 kilométer megvan 25:27 alatt, ami 4’33”-as átlag…
…és überfasza csávó vagyok megest!
Megérte eljönni. Ismét.
Már csak azért is, mert az előzetes kalkulációk és a szombati eltévedés miatti plusznak köszönhetően, nem volt véletlen, hogy mintegy házi nosztalgia diszkóként az egész verseny alatt a Rapülők, annak idején nagy sikerű slágerét a Mi kéne, ha volna címűt dúdolgattam. Különös tekintettel arra, a szövegrészre, hogy "Ugye tudod azt, hogy közeledik 2000?"
Ha ez volt a habzsi dőzsi... lehet, hogy agyászhoz kéne mennem?
Az előzetes terveim szerint valamikor december végén kellett volna elérnem az idei 2000. kilométeremet. Amire tudom, hogy cukiságot ígértem az FB falra… de az nem jött össze.
